A Kishegyes 250 kiadványban a kishegyesi írókkal, költőkkel foglalkozó fejezet bevezetőjében a következőt olvashatjuk: „Kishegyest, pardon Hegyest, uram bocsá’ Dombost, gyakran szokták az írók településeként aposztrofálni. Ennek oka valószínűleg az (egykor) nagy számban szépírással foglalkozó emberegyed, de ezzel a logikával a települést joggal hívhatnánk a festők, traktoristák, konyhakertészek, alkoholisták, bűzbombák, ne adj Isten, a levegőben röpködő zacskók falvának is. Alaptézisünket tehát azonnal újra kell fogalmaznunk: (Kis)hegyest az írók gyakran szokták az írók településeként emlegetni. A megnevezéssel tehát nem árt csínján bánnunk, legbölcsebben akkor járunk el, ha csupán amolyan költészeti eufemizmusként, vágyképként tekintünk rá, amellyel leginkább szépíróink próbálják meggörbíteni az egyébként is hepehupás hegyesi valóságot.
A kifejezés egyébként is számos problémával terhelt: jelesül mind Kishegyes, mind az írók, mind a település fogalmának határai nem csupán rizomatikusak, ambivelensek, de kontraverzek is.”
Hogy nevezhetjük-e vagy akarjuk-e Kishegyest az írók településének nevezni, az esetünkben teljesen mindegy és e sorok írója sem akarja Hegyest kiemelni, más térségünkben lévő település közül. Az újság szerkesztésekor úgy gondoltam, népszerűsítő céllal részleteket közölünk az elmúlt két év kishegyesi irodalmi terméséből, azonban a gyűjtés során arra lettem figyelmes, hogy bár traktoristákból, alkoholistákból vagy röpködő zacskókból más településen is akad bőven, nem csak Hegyesen, de lakosságszámarányosan (még ha várjuk is a legújabb népszámlálás eredményeit) tényleg van valami jogalapja annak, hogy ha már csak az írók is, de Kishegyest az írók településének hívják.
2021 és 2022 között ugyanis 13 olyan mű jelent meg, melynek szerzői, szerkesztői kapcsolódnak Kishegyeshez, ami egész szép szám egy ma már inkább három, mint négyezer főt számláló településen. A magas számhoz két kötet is hozzájárult, mert a koronavírus-járvány miatt a Fülöp Valentin szerkesztette A mi iskolánk 250 év története és Szőke Anna: A magyar népi táplálkozás tárgyai képekben című kötete 2020-ban jelent meg, de csak 2021-ben kerülhetett bemutatásra. A terméshez a Szó-Beszéd is besegített két könyvvel, a tavaly megjelent Hegyesi arcok interjúkötettel és a tavaly kiadott Virág Gábor: A kistérségi krónikás kötettel. Emellett Szőke Anna a fent említett könyvén kívül további kettővel gazdagította a települést, de mellettük Aaron Blumm, társszerzőként Csőke Márk, valamint Krizsán Szilvia, Molnár-Krekity Olga, Sisakos Fanni, Szerbhorváth György is itt van a listában. Külön ki kell emelni Linka Csaba, Linka Szabolcs és Patyarek Csaba rajzolta képregényt, a 2080-at, melyből eddig három szám jelent meg. A következőkben a szerzők és kiadók engedélyével az elmúlt két évben megjelent kötetekkel szeretnénk kedveskedni olvasóinknak.
Molnár Krekity Olga: Pacsirtatelepi fickó
(részletek)
2000-ben Kishegyesre költöztem, a településnek arra a részére, melyet a régi lakosok Pacsirtatelepnek neveztek el. Ahogy a neve is mutatja, a táj madárdalokban gazdag, és ez ismét nekem szól a természet elérhető közelségében, a mérhetetlen szabadság megtestesítője. Itt élek, a férjemtől születésnapi ajándékként kaptam életem első puliját, Fickót.
A gyerekeknek szánt kisregényben is a vele eltöltött élményeimet osztom meg. A könyv két részből áll. Az első rész arról szól, hogyan alakult a kapcsolat Főnök és Fickó között (hogyan került hozzánk, vásárlás, hazatérés, kölyökkutyák társasági élete stb.). Az eseményeket emberi szempontból mesélem el. A második részben mindent állati szempontból nézünk. Új események a falu udvaráról – elsősorban a két puli beszélgetéséből ismerjük meg. Ezek a beszélgetések néha komolyak voltak, néha viccesek. Történeteket varázsolnak születésről, barátságról, családról, Fickó öregségéről és halálról…
Ezek után a beszélgetések után megállhatunk és megkérdezhetjük: kutyáink éreznek? Gondolkodnak? Tudják, hogyan kell sírni és szomorkodni? Tudják-e a különbséget emberi rosszindulat és jóság között? Fickó nagyon törődik a beteg Gyerekkel. Találékony, amikor elszabadult juhokat és kecskéket kell üldöznie. Óvatos, ha egy patkányra leselkedik. Szelíd, amikor egy törött szárnyú fecskét talál. Kitartó és ugató, ha tél van. Éjszaka figyelmeztet, ha egy öreg vándorember a ház előtt álldogál… Minden fejezet külön történet. A történetek halmazából viszont kisregényként a puli életrajza kerekedik ki. Az egyes fejezetek hősei az állatok, akiknek sorsuk gazdájuk életéhez kötődik.
A történeteket szépen kiegészítik Krekity Csaba ötletes akvarelljei, amelyek hangsúlyozzák e könyv lírai légkörét.
(A szerző vallomása könyvéről)
A városból a tanyára
A külvárosban születtem, ami akkor még úgy nézett ki három paraszti házsorával – földből döngölt, nádtetővel fedett vityillóival –, mint egy szegény, lepusztult falu. Szívemnek mégis kedves volt e vidék, mert a lakóépületek mögött egy széles libalegelő, egy használaton kívüli téglagyár magas löszfalakkal körülvett „vájata” és határtalan szántóföldek húzódtak – igazi, hamisítatlan játszótér olyan vadóc, magányos gyerekeknek, mint amilyen én voltam akkoriban. A napok – nappalok nagy részét itt töltöttem, lepkékkel, szitakötőkkel, békákkal, molnárfecskékkel futkározva, papsajtot csemegézve, a Völgy talajvizes pocsolyájában pancsolva, a füvön sütkérezve, „huszárrostélyost” majszolva. Ebben a tündéri paradicsomban tanultam, olvastam, pásztorkodtam…
Felnőtté cseperedve bekerültem a város szívébe, a betondzsungel kellős közepébe. Egy műemlékké nyilvánított régi palota bérlakássá átalakított, ötven négyzetméteres zugában éltem le negyed évszázadot. Olyan hosszú időt, amely koravén, mogorva, közönyös és depressziós felnőtté alakított. Míg mások irigyelték tőlem e polgári aranylétet, én megkövült szívvel vágytam vissza a „természet lágy ölébe”.
Negyvenévesen sikerült is megszöknöm e nyomasztó rabságból. Ekkor már elfelejtettem, mi az a pásztortáska, a libapimpó, a szamártövis; nem tudtam felidézni a szarkaláb lila színét, a katáng vagy a búzavirág kékségét; nem emlékeztem, milyen érzés a pipacsok bársonyában heverészni, barázdabillegetőt lesni, pacsirtaszóra ébredni… De valahol, a lelkem mélyén éreztem, mindezt még megtalálhatom, ha mint a mesebeli királyfi, mindent a hátam mögött hagyok, és elindulok az Óperenciás-tengeren túlra, át az Üveghegyen, oda, ahol a kurta farkú malac túr…
Így érkeztem hát a Pacsirtatelepre. Egy tanyára.
Öngerjesztő és önpusztító akarással vágytam évtizedeken át erre a „királyi birodalom”-ra. Megkaptam. Birtokba vettem, s már nincs miért törni magam tovább, gondoltam én, de a történet – a Mese – valójában csak itt kezdődött el…
Krizsán Szilvia: Klotyókémek
(részlet)
A nappaliban halomban állt a frissen mosott ruha. Anya elővette a szekrényből a vasalót, és épp a vasalódeszka felállításával bíbelődött, mikor a szobába bejött Zoé, és végignyúlt a kanapén.
– Édes gyerekem! Ne a mosott ruhára! – sikkantotta méltatlankodva.
– Ja, bocs! Nem láttam – mentegetőzött Zoé azonnal. Pedig dehogyisnem látta! Látta. Csak föl nem foghatta, mi azzal a gond, ha belehuppan az öblítő szagú puha kupacba. Hiszen anya úgyis csak ezután fogja őket vasalni, nem? Hát akkor meg? Mit sem törődve anya rosszalló tekintetével – amiért ezzel is plusz
gyűrődéseket okoz –, Zoé ügyetlenül arrébb tuszkolta a ruhákat, majd kezébe vette a távirányítót, és kapcsolgatni kezdte a tévét.
De nem nagyon érdekelte egyik műsor sem.
Most sokkal égetőbb problémák gyötörték, mint a Pokoli macskák vagy a Pingvinklinika. Vajon ki lehetett a fiúmosdóban? És mennyit hallhatott? Egyáltalán mikor jött be? Vagy mindvégig bent volt?
Nem, az nem valószínű, az túl sok idő.
De tulajdonképpen mindegy is, mikor jött be, hiszen a lényeget már egészen biztosan hallotta.
Hülye Barbi! Hogy lehetett ennyire meggondolatlan? Mi van, ha Vili fülébe jut?! Ne!!! Azt a szégyent valószínűleg nem lehet túlélni. Akkor a legjobb, ha rögtön ki is iratkozik a suliból.
Az egyetlen reménye az lehet, hogy az a fiú a szomszédos mosdóban esetleg mélyen a gondolataiba merült, és nem rájuk figyelt.
De ha mégis, VAJON ELMONDTA VALAKINEK, AMIT HALLOTT?!
Hát ezeket a rettentően fontos dolgokat okvetlenül meg kéne beszélni!
– Anya, hétvégén nálam alhat Mariann és Barbi?
– Jupppiii! Hurrrááá! Szuper! Pizsipartiii! – Zoé csak most vette észre Zalánt a kanapé mögött. A padlón ücsörgött, és épp egy kis hordónyi slime-ot dögönyözött halálra. Zoé undorodva húzta el a száját. A döglődő zöld trutyiból mindenféle undormányok lógtak ki: ismeretlen eredetű szőrszálak, szétlapított porcicák, egy teakeksz elmorzsálódott maradványai, egy szúnyog vagy pók lába…
Zoé már látta maga előtt, ahogy a hétvégén Zalán ezzel a zöld nyúlós takonnyal a kezében beveret a szobájába, cukin rápillog a barátnőire, és onnantól kezdve mindenki csak ezzel a „jaj, de kis édes” krapekkel foglalkozik majd. És akkor a nagy sutyorgós, találgatós elméletgyártásnak annyi.
Na nem! Ezt semmiképpen nem hagyhatja!
– Anyu, mondd meg a törpének, hogy tartsa magát távol a szobámtól!
– Anyu, mondd meg Zoénak, hogy ne szólítson törpének!
– Zoé! Kértelek már rá, hogy ne hívd Zalánt törpének, igaz? Zavarja. Ez nem szép.
– Rendben van, Kobold uraság.
– Zoé! Hagyd abba! Éppen azt szeretnéd kérni tőlem, hogy itt alhassanak a barátnőid, és közben nem fogadsz szót?!
– Bocsánat!
– Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Zalántól.
– Bocsánat!
Egy századmásodpercig úgy tűnt, hogy Zoé komolyan gondolja, de aztán sunyin elvigyorodott.
– Öcskös.
– Anya! Most meg azt mondta öcskös!
– Én semmi rosszat nem mondtam – szabadkozott Zoé. – Az öcsém vagy, vagy nem vagy az öcsém?
– Zoé! Elég legyen! – teremtette le anya.
– De most mi rosszat mondtam?
– Tudod nagyon jól, hogy nem azzal van a baj, amit mondtál, hanem ahogy mondtad. Ne szekírozd az öcsédet!
– Én nem is szekíroztam! – dünnyögte.
– Zoé! Azonnal hagyd abba ezt a viselkedést!
– Abbahagyom! – feleselte, csakhogy övé legyen az utolsó szó.
– Hát én megbolondulok veled! – Anya mérgesen csapta le a vasalót, és Zoé érezte, hogy valahol itt a határ, nem is kéne tán tovább feszegetni.
Elővette legbájosabb mosolyát, és szelíden anyára pillogott.
Aztán várt egy kicsit, míg a szétzilált energiamezők visszarendeződnek normál állapotukba, és csak azután szólalt meg megint:
– Akkor itt alhat Mariann és Barbi?
Anya már nyitotta a száját, hogy „mi lenne, ha máskor meggondolnád, hogy viselkedsz, mielőtt valamit kérni szeretnél”, de Zalán minden logikának ellentmondva könyörgőre fogta:
– Léciii, anya! Hadd aludjanak itt! Mariann olyan vicces, nagyszerű pizsiparti lesz!
Anya tehetetlenül felnevetett, és úgy döntött, majd máskor nevel gyereket, most egyszerűbb, ha megadja magát.
– Rendben, itt alhat Mariann és Barbi.
– Jupppiii! Én alszok középen! – ugrándozott Zalán boldogan.
– Anya, mondd meg Zalánnak, hogy nem jöhet be a szobámba!
– Zoé! – csóválta anya a fejét. – Én mindent értek, de nem gondolod, hogy nem ez a legjobb pillanat kitiltani az öcsédet a szobádból? Épp most kunyerálta ki, hogy nálad alhassanak a lányok.
– De folyton láb alatt van, és beleüti az orrát mindenbe. Ha ott van, semmiről se lehet beszélgetni. Akkor semmi értelme a pizsipartinak. Akkor inkább ne is jöjjön senki!
– De jöjjön! Léci, anya! Akarom, hogy jöjjön!
– Zoé! Zalán korán lefekszik. Játszotok vele egy kicsit, aztán tiétek az egész éjszaka.
– De ez a törpe be fog furakodni a szobámba, és majd esze ágában sem lesz a saját ágyában aludni. El fog rontani mindent.
– Anya, megint törpének hívott! – visította Zalán.
– Zoé! Már megint törpének hívtad – sóhajtotta anya.
– Bocsánat, Zalán!
– Rendben van, itt alhatnak a lányok… de… azért ezzel mégiscsak akad egy kis probléma – vakarta meg anya az orra tövét.
– Micsoda? – kérdezte Zoé szorongva.
– Szerinted hogyan fértek el hárman a szobádban?
– Hát, eddig is elfértünk…
– Igen, de eddig a gyerekmatracokon aludtatok. Arról viszont már kezetek-lábatok lelógna. Nagyobb matrac pedig nem fér be. Hacsak…
– Hacsak?
– Hát… Csak akkor tudnak itt aludni a lányok, ha lebizniszeled Bercivel, hogy aznap éjszakára adja nektek kölcsön a szobáját.
Zoénak elszorult a torka. Azzal a kis vademberrel képtelenség üzletet kötni. Ha Berci borsot törhet valamivel az orra alá, hát ki nem hagyná a lehetőséget, annyi szent!
– Istenem! – mondta kétségbeesetten. – Ebbe sohase fog belemenni.
– Hát, pedig sehol máshol nem fértek el hárman – mosolygott anya.
– Szuper! Én is Berci szobájában akarok aludni!
Anya kihúzta az áramból a vasalót, majd cinkos mosollyal Zalán mellé telepedett.
– Zalán! Nem szeretnél a hétvégén a nagyinál aludni?
– Nem szeretnék – rázta meg kis fejét. – Én is itthon akarok lenni, ha jön Mariann. Mariann vicces.
– Igen, ezt már mondtad – sóhajtott anya. – Nos, így lesz: ha Berci beleegyezik, itt alhatnak a lányok. Zalán, egy kicsit bemehetsz játszani Mariann-nal. De ha a nagylányok nagylányos dolgokról akarnak beszél-
getni, akkor kijössz. Rendben?
– És alhatok középen?
Anya elnevette magát. Milyen kitartó!
– Nem, Zalán! Nem alhatsz a lányokkal! De a jövő héten elhívjuk Balázst, és akkor nálad lesz pizsiparti, jó?
Zalán undorodva ráncolta össze kicsi orrát, és torkaszakadtából visított:
– Pfúúúj, dehogy hívjuk! A pizsiparti az tisztára lányos. A fiúk nem alszanak egymásnál.
Anya ravaszul hunyorított:
– Akkor se, ha jöhet Attila is és szörnypartit tartunk?
– Szörnyű partit? – kérdezte Zalán óvatosan.
– Nem! – nevetett anya. – Nem szörnyű partit, hanem szörnypartit! Kifaragunk egy töklámpást, és mindent feldíszítünk papírszellemekkel, jó?
– Hurrá! Jövő héten szörnyű parti lesz nálam!!!
– Ahogy akarod! – hagyta rá anya. – Felőlem lehet szörnyű parti is. De Zalán! Te sem szeretnéd, ha Zoé a szörnyű partin befeküdne közétek az ágyikótokba, igaz?
– Engem nem zavar, Zoé is vicces.
– Nyugi, nem fogok befeküdni, az biztos – borzadt el Zoé a gondolattól, hogy az ovisok elő-Halloween partiján ő legyen a dada.
– Szóval, Zalán, ha a nagylányok kiteszik a szűrödet, akkor mit csinálsz?
Zalán türelmetlenül körbeforgatta a szemét. Ej, de unalmasak! Felfogta, oké?
– Átmegyek a saját szobámba.
– Nagyon helyes. Akkor ezt megbeszéltük.
Zoé kikapcsolta a tévét, az orra alá dünnyögött egy „jaj nekem”-szerű sóhajt, majd megindult Berci szobájába.
2021-ben látott napvilágot kishegyesi általános iskola negyed évezredes múltját összefoglaló kiadvány. A kötetet Fülöp Valentin, az iskola jelenlegi igazgatója szerkesztette. A szerkesztőség tagjai voltak még Hajvert Ákos, Kormos Ferenc, Kovács Hanna, Molnár Márta és Vass Szabolcs. A cikkek megírásában és elkészítésében segítséget nyújtott Csőke Márk, Tóth Péter és Patyerek Réka, valamint az összeállításba beválogatták Molnár Krekity Olga és Papp Imre lapokban megjelent írásait. Virág Gábor és Mendler Ferenc a szerkesztők rendelkezésére bocsátották a tulajdonukban lévő értékes dokumentumokat és a fotóarchívumuk egy részét. A kötet megjelenését Kádár Sándor USA-ban élő orgonaművész, az iskola volt diákja, valamint a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatta.
Fülöp Valentin (szerk.): A mi iskolánk. 250 év története
(részlet)
Előszó
250 év, egy negyed évezred minden tekintetben hosszú idő. Egy közösség számára, amely az újratelepülés után gyakorlatilag a semmiből építette fel magát, különösen jelentős évforduló ez.
Békésszentandrásról érkező elődeink 1769-ben érkeztek erre a vidékre. Erős, összetartó közösség lehettek, hiszen a letelepülést követő évben 1770 novemberében már az iskolai oktatást is megszervezték gyermekeik számára. Érkezésük évében imaházat 1788-ban pedig templomot is építettek. Tudták, hogy egy közösség megmaradásának záloga a gyermekek oktatása és a közösség hitének ápolása, erősítése. Éppen ezért a kezdetektől fogva az iskola egyházi ker 
etek között működött. Mivel az ide költöző telepesek katolikusok voltak, így értelemszerűen az iskola is a katolikus egyház irányítása alatt állt, egészen az első világháború végéig.
Reményik Sándort idézve: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!” Őseink nem ismerhették ezt az idézetet, hiszen a költő jóval idetelepülésük után írta versét. Mégis erre a két alappillérre az oktatásra és a hitre alapozták jövőjüket a kishegyesi pusztaságban. És lám ez a két pillér kiállta az idők próbáját, az 1848/49-es szabadságharcot, az első és a második világháborút, a délszláv háborúkat az 1990-es években, és még ma 250 év múltán is dacol minden megpróbáltatással. Őseink hitének és kitartásának köszönhetően ma 2020-ban is van iskola, templom és magyarság is Kishegyesen. Megőriztük őseink nyelvét és hitét, erősen megfogyva, olykor megtörve, megalázva, de kitartunk. Kitartunk, mert őseink hite, becsülete és az irántuk való hűség erre kötelez minket.
Nehéz időket élünk. Erősen fogyatkozik a falu magyarsága, a nehéz életkörülmények miatti elvándorlás, és a negatív természetes szaporulat is hozzájárul mindehhez. Azonban ha azt szeretnénk, hogy 250 év múlva majd rólunk is megemlékezzen valaki, akkor nekünk, akik itt maradunk Kishegyesen, falualapító elődeinkhez hasonlóan kitartónak és állhatatosnak kell lennünk. Nem szabad hagynunk, hogy elvegyék tőlünk a templomot és az iskolát!
Ami az iskolát illeti, hisz mégis csak egy iskolai évkönyv előszavában vagyunk. 1770-ben körülbelül 60 kisdiák kezdte meg tanulmányait a faluban. Ha ezt a számot nézzük, és azt, hogy 250 év múltával több mint 300 tanulója van az iskolának, ebből több mint 250 magyar anyanyelvű, akkor akár elégedettek is lehetnénk. Viszont ha figyelembe vesszük azt, hogy az 1960-as években, amikor a falu magyarsága a 6000 főt közelítette, az iskolának közel 800 diákja volt, ha azt nézzük, hogy még 10 évvel ezelőtt is több mint 500 tanuló járt az iskolába, akkor már bizony nem sok okunk van az elégedettségre. A 2020/21-es iskolaévben az elsőbe induló magyar diákok száma nem érte el a harmincat, amire a kezdeti időket leszámítva még soha nem volt példa. Kérdésessé vált a 2 magyar első osztály megnyitása. Figyelembe véve azt, hogy voltak évek, amikor 120-130 magyar elsős és 4 első osztály indult, akkor most finoman fogalmazva sem rózsás a helyzetünk.
De temetni semmiképpen sem szeretném a kishegyesi oktatást, ez nem tisztem, és ezen évkönyv témája sem ez. Már csak azért sem kell temetni a kishegyesi oktatást, mert az Ady Endre Kísérleti Általános Iskolába a megfogyatkozott diáklétszám ellenére még mindig nagyon sok tehetséges, jó képességű diák jár. Tanulóink számos versenyen képviselik iskolánkat matematikából, versmondásból, idegen nyelvekből, természettudományokból, különböző sportokból, és rendre értékes helyezésekkel térnek haza, gyakran az országos döntőkről, vagy akár nemzetközi versenyekről is. Éppen ezért igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy minőséges oktatást és minél jobb feltételeket biztosítsunk az ide járó tanulóknak. Lehetőségeinkhez mérten karban tartjuk, felújítjuk épületeinket, modern oktatási eszközöket szerzünk be, tanáraink rendszeresen képzik magukat, vagyis igyekszünk a 21. század kihívásainak és követelményeinek megfelelni. Az utókor majd megítéli milyen mértékben sikerült ez. Az is idővel kiderül majd, hogy mindez elegendő lesz-e ahhoz, hogy 250 év múlva is legyen itt olyan ember, aki el tudja olvasni ezt a könyvet. Bár attól tartok erre legkevesebb hatással mi tanügyi munkások tudunk lenni.
Miért döntöttünk úgy hogy évkönyvet adunk ki? Nyilván egyértelműen adódik a válasz, azért mert 250 éves az oktatás Kishegyesen. Igen ez így van, ez volt az egyik ok. A másik, hogy tudomásunk szerint az iskola még soha nem jelentetett meg évkönyvet. Virág Gábor két könyvében feldolgozta az iskola történetét a második világháború végéig terjedő időszakra vonatkozóan, de ezek a könyvek nem tekinthetőek évkönyvnek. Viszont rengeteg hasznos adattal szolgáltak számunkra a kezdeti idők iskolatörténetének feldolgozásához.
Évkönyvünk amellett, hogy feldolgozza az iskola történetét a kezdetektől napjainkig, az iskola volt dolgozóit felsoroló lista elkészítésével emléket állít mindazoknak, akik meghatározó szerepet játszottak Kishegyes oktatástörténetében. És itt érkeztünk el a második okhoz, ami motivált minket abban, hogy elkészítsük ezt az évkönyvet. Ez pedig egyértelműen az volt, hogy az utókor számára egy helyen összefoglalva megőrizzük mindazt, amit Kishegyes oktatástörténetéről tudni kell. A kiadványt a száraz tények közlése mellett, igyekeztünk sok archív fotó közzétételével is színesebbé tenni.
Az olvasónak kellemes barangolást kívánok a múltban és a jelenben.
Virág Gábor: A kistérségi krónikás
(részletek)
Dr. Virág Gábor 80. életévét betöltve adta ki utolsó, a sorban a 28. könyvét. A szerző helytörténeti munkásságát egy földrajzilag jól behatárolható terület területnek szentelte, mely a Csantavér – Bácsfeketehegy – Topolya háromszög által lefedett területre esik, melynek középpontjában Kishegyes található. A megjelent kötetben összegyűjtöttük a szerző azon tanulmányait, melyek különböző újságokban, folyóiratokban jelentek meg. A kötetben található tanulmányok: Kishegyes újratelepítését és a Némedyek, A hegyesi csata emlékművének története, A Guyon család, A Kishegyesi Egyenlőségi Kör, Első világháborús katonai tömegsír Kishegyesen, A kishegyesi Keresztény Fogyasztási Értékesítő Szövetkezet, Egy elfelejtett iskolatípus, Országzászló vagy hősi emlékmű?, Csantavér keresztnevei valamint Zsandárkaszárnyából iskola.
***
Az MTI jelentette 2013. március 29-én Guyon Richárd születésének 200. évfordulója alkalmából: Angol volt a szabadságharc egyik legjobb tábornoka. Kétszáz éve, 1813. március 31-én született az angliai Bath városában gróf Richard de Beaufré Guyon, azaz Guyon Richárd gróf, az 1848–49-es magyar szabadságharc tábornoka.
- szeptember 20-án a Magyar Távirati Irodának egy másik közleménye jelent meg, amelyet több megyei hírlap is átvett:
Emléktábla
Felavatták Guyon Richárd emléktábláját az angliai Bath városában, ahol az 1848–49-es forradalom hadosztályparancsnoka született. A felirat tudatja: „Itt született Guyon Richárd, aki a magyar szabadságért harcolt.” Az alkotmányos liberalizmus híveként azért küzdött, hogy Magyarország korszerűsödjön és meghonosíthassa a demokrácia elveit.
Amikor a hegyesi, a magyar szabadságharc utolsó győztes csatájáról esik szó Kishegyesen, a helybelieknek Guyon Richárd tábornok jut eszébe, ennek ellenére keveset tudnak a Guyon családról. Ezért foglalkozom bővebben a tábornok családjának történetével.
Guyon Richárd és családja történetének rekonstruálásához sógorának, báró Splény Bélának 1984-ben a Magvető Könyvkiadó Nemzet és Emlékezet sorozatában megjelent kétkötetes Emlékirataim című műve szolgált. Ezenkívül a család történetének megismertetéséhez felhasználtam minden jelenleg létező és fellelhető dokumentumot, kiadványt, tanulmányt, újságcikket, a korabeli hírlapokban található közleményeket, adatokat, sőt kéziratot is.
Elhatározásomat segítette és megerősítette fiamnak, Gábornak és családjának 2020 januárjában Angliában, Bristolban tett látogatása, ahonnan ő átment a Bristolhoz közeli Bathba, Guyon Richárd szülővárosába és néhány fotót készített a szülői házról, amelyeket – a látottakat igazolandó – mellékeltem a történethez.
Guyon Richárd családja francia eredetű. Ősei – a Pampelonnei Geys bárói házból – több jeles hőst adtak a francia nemzetnek. De a szabadság szeretete vérükben lévén, a vallási üldöztetés korszakában – mint hugonetta – egyik ősük Angliába menekült 1690-ben, s ott a család angollá vált.
Richárd édesapja, John Guyon, 1767. június 16-án született, 76 éves korában, 1844. január 15-én halt meg Richmondban (Surrey, Anglia). Édesanyja, Elizabeth de Beaufré, 1785. február 13-án született, és 1863. augusztus 2-án, 78 éves korában halt meg Ventnorban (Wight-sziget). A szülők 1804. június 7-én kötöttek házasságot. A család Somerset grófság Bath városában élt, itt született hat gyermekük:
Henry Joseph (1805–1879), John Frederick (1807–1860), Elisabeth (1812–1892), Richárd 1813. március 31-én, Gardiner Guion tiszteletes (1816–1888) és George (1824–1878). Az apa, John, az angol királyi haditengerészetnél kapitány volt, majd nyugalomba vonult. Az anya, a de Beaufré leány, dúsgazdag volt. Gyermekeik, a fiúk közül Henry, az indiai hadseregben szolgált kapitányként, John a haditenerészetnél, Richárd pedig nem volt anyja kedvence. Gardiner egyházi pályán működött. George és Elisabeth voltak az anya kedvencei, talán azért, mert George születésétől fogva beteges volt, gondos ápolásra szorult, torkát még férfikorában is hetenként többször égették.
Az 1820-as évek végén Dom Miguel, Portugália régense, Dom Pedro öccse, felrúgva az alkotmányt, önkényuralmat próbált bevezetni. Ez veszélyeztette az angol kereskedelmi érdekeket. Dom Pedro 1833. szeptember 23-án szállt partra Portóban. Az angol politika akkori irányítója kihasználta ennek trónigényét, és angol légiót küldött támogatására.
Richárd már serdülőkorában tüzes, tettekre vágyó lehetett. Atyja hivatását követni nem kívánta, s nem lévén Angliában számottevő szárazföldi haderő, 16 évesen a Portugáliába induló angol légióba jelentkezett, melynek keretében Dom Pedro szolgálatában Dom Miguel ellen harcolt. A légió feloszlatása után utazgatott, s a Habsburg Birodalom egyik kikötővárosában, Triesztben járva, megismerkedett néhány császári tiszttel, s úgy döntött, belép az osztrák császári-királyi hadseregbe.
1832-ben az osztrák császári hadseregbe jelentkezett felvételre, ahol kadétként a 2. számú – József Antal főherceg-nádorról elnevezett – huszárezredbe osztják be, melynek ez időben miháldi Splény Ignác báró volt az ezredtulajdonosa.
Ezután Richárd apja akkori szokás szerint „conventio” útján 4000 pengő forintért hadnagyi állást szerzett fiának az osztrák hadseregben. Ezek az úgynevezett „conventiók” abból álltak, hogy egy idősebb kapitány vagy főhadnagy, a conventionális pénzösszegért nyugállományba tudott vonulni: a hadnagyi állásra vágyó letette az összeget egy bécsi főhaditanácsi ügynöknél, ahol a pénz maradt, s miután a hadnagy ki lett nevezve, az ügynök a nyugalmazottat kifizette. Ez utóbbi, igaz, kockáztatta, hogy nyugdíjaztatása visszavonhatatlan lévén, ha a hadnagy ki nem neveztetik, két szék közt a földre ül; de minthogy a kinevezés csakis az ezredtulajdonostól függött és ennek beleegyezése – bárcsak szóbelileg – kikéretett, nemigen lehetett ettől tartani. Legrosszabbul az állam járt, mely idő előtti penzióval terheltetett. De a hadikormány szemet hunyt efelett, mert ezáltal a hadsereg fiatal erőkkel és többnyire gazdagabb ifjakkal erősödött.
Richárd 1838-ban ki akart lépni a hadseregből, és ezért búcsúlátogatásra jött volt ezredének tulajdonosához, Splény Ignác táborszernagyhoz Pátyra. Így alkalma nyílt megismerkedni a Splény lányokkal, Máriával, Amáliával és Sarolttal. „Már régen tudtuk – írja emlékirataiban sógora, Splény Béla –, hogy atyám ezredében egy fiatal angol szolgál, mint hadnagy. Most Rabl, ki bár penzióban [nyugdíjban] már, de folyvást összeköttetésben volt velünk, tudtunkra adta, hogy e fiatal tiszt, kinek neve Guyon Richárd, 1838-ban ki akart lépni a hadseregből, szabadságot vett Angliába, és ezért búcsúlátogatásra jött ezredének tulajdonosához, Splény Ignác táborszernagyhoz Pátyra. Így alkalma nyílt megismerkedni a Splény lányokkal, Máriával, Amáliával és Sarolttal.
Az sem volt titok, hogy Guyon itt Magyarországon véglegesen megmaradni és nősülni kíván. Már most tréfálva megbeszéltük, hogy nővéreink közül melyik fogja Guyon szívét meghódítani, és egyhangúlag Lottit találtuk képesnek egy angol szívét megnyerni. Mimie azt mondta, hogy ő nem áll be versenyzőnek, mert nem szívelheti az angolokat – és emellett a kis termetű, szőke férfiakat sem, pedig Guyont úgy írták le. Csakugyan rövid idő múlva berobogott egy pesti fiáker az udvarba, és azon Guyon.
Véleményünk téves volt, Guyon nem Lottinak, hanem Mimie-nek, ennek tartózkodása ellenére kezdett udvarolni. Néhány napi vendégeskedés után Splény kérdésére, hogy mikor szándékozik elutazni, közölte, hogy marad, mert megnősül. – És kit vesz el? – kérdezte Splény. – Az Ön lányát – volt a válasz. Máriát (Mimie) választotta.” (…)
Guyon a házasság után Splény Ignácnak, a császár nemesi testőrkapitányának a segédtisztje lett, és Magyarországon telepedett le. Előbb a Komárom megyei Csúzon, később az Esztergom megyei Csatán élt. Apósa 1840-ben bekövetkezett halála után – szeptember 10-én – kilép a hadseregből, anyagi okokból főhadnagyként nyugdíjaztatta magát, és később, az apja halála után kapott örökségből Bars vármegyében gazdálkodni kezdett.
Splény Ignác, a Habsburg-hű huszárezredes, a császár gárdakapitánya halála után családja az elkövetkező években nemzeti érzelművé vált, és belebonyolódott a reformkori mozgalmakba. 1848-ban a magyarok oldalán tevőlegesen is részt vettek a forradalomban. Guyon felesége a leglelkesebb honleányok egyike volt.
Dinnyeberki Bozó Manó 1848–49-i honvéd alezredes a következő adatot jegyezte föl róla: „Egy időben Esztergomban állomásoztam, mint cs. kir. főhadnagy és századparancsnok, s gyakran érintkeztem a régen ismert Guyon családdal. Egy alkalommal – 1848. március 15-e után – a gőzhajóállomásra kísértem Guyonné grófnőt egyik nővérével, s társalgás közben sajnálkozásomat fejeztem ki afölött, hogy ezredem nincsen Olaszhonban, hol a harc már javában folyt, s így nem részesülhetek azon szerencsében, hogy az olaszok elleni háborúban küzdhessek. Ilyen szellem lelkesítette akkoriban a cs. kir. katonatiszteket általában, kik hírlapot sohasem olvastak, hacsak nem az Ausztria bérében állott Angerburger Allgemeiner Zeitungot, nem is politizáltak 1848-ig, hanem oda mentek és ott harcoltak, ahová küldötték őket. E viszony még most is fennáll a cs. kir. hadseregben.
A nemes grófnő e nyilatkozatomra feddő hangon így szólt hozzám: »Nem szégyenli magát magyar nemes létére ezt kimondani, tudja meg, hogy az olaszok a Szt. szabadságért ragadtak fegyvert s ellenük harcolni annyit tesz, mint saját hazája ellen fellázadni, fojtsa el harcvágyát, lesz alkalma ezt itthon is érvényesíthetni, minden igaz magyarnak itthon a helye!« Bámész szemmel néztem a bájos honleányra, lelkes szavai visszhangra találtak keblemben, másik napon beadtam folyamodványomat és nyolcadik napra reá honvéd voltam.”
Guyon Richárd igazán nagy karriert az 1848–1849-es szabadságharc idején futott be, a magyar ügy egyik katonai vezéralakjává vált, vitézségét és személyes bátorságát több alkalommal is bizonyította.
„Guyont mindjárt a nemzetőrség szervezésekor a Bars megyei lovas nemzetőrséghez kapitánynak megválasztották, ő azonban komolyabb dolgokban szeretett volna részt venni. Pesten volt éppen, mikor Mészáros – már most, úgy gondolom, tábornok – honvédelmi miniszter személyesen készült lemenni a Szt. Tamás-i csatatéren történők megnézésére. A közvélemény követelte ezt, mert nem tudta felfogni, hogy egy falut rác paraszt lázadók annyira tudják megerősíteni, hogy azt a már hetek óta működő rendes hadseregbeli csapatok és ütegek nem tudják elfoglalni. Guyon kieszközölte, hogy, mint önkéntes hadsegéd, nemzetőri kapitány minőségben Mészárossal a harc színére leutazhassék. Néhány nap múlva az egész expeditio visszatért, és Guyon aggálya teljesen nyilatkozott körünkben; határozottan mondhatta a helyszínen szerzett tapasztalatai útján, hogy árulás azaz komoly hadművelés szándékának hiánya forog fenn az ostromló csapatok részéről. Már előbb hallottuk, de nem a tény, hanem az indok tagadtatott félhivatalosan, hogy egy elrendelt általános roham alkalmával, mikor csapataink egy része már megmászta Szt. Tamás sáncait, egyszerre visszavonulás parancsoltatott.”
Időközben Jellasics közeledett a Balaton mentén, a magyar rendes csapatok – amennyire ilyeneknek lehetett nevezni a kétségeskedő ezredeket – visszahúzódtak.
E gyászhírek felkeltették a lelkesedést, és mindenki, aki jó hazafi volt, a védelemre gondolt, a kishitűek meg meghunyászkodva hallgattak. Kossuth Kecskemétre, Ceglédre és a többi Duna–Tisza közi helyre utazott, a népet fegyverragadásra buzdítani.
Szőke Anna: Az emlékezet felfrissítésére szükség van
(részlet)
Horváth Ferenc 1914 – 2011
A történet rádöbbentett:
Erősek voltak a rokoni kapcsolatok
„1877-ben született az édesapám. Heten voltunk testvérek, ma már csak én élek. Én betegen jöttem a világra, hároméves koromig várták a halálomat, nem bírtam meghalni. A fiú, aki énutánam született, az egészséges volt, de mikor én hároméves lettem, ő meghalt, én meg csodák csodájára meggyógyultam. Ketten megátkoztak: a nővéremnek az ura (a Margit nővéremé) haragudott rám. Má fölnőtt vótam, amikó nekem ugrott, és aszonta: ,,Verjen meg az Isten!” Én meg mondtam: ,,Engem megvert, verjen meg téged is”. Két hónap múva meghalt, elütötte egy motorbicikli. Ezért nem jó senkit se megátkozni. Asztán az anyósom is megátkozott, mer Magyarországrú együttünk a felesígemme. Ő zalai vót. Aszt monta, fogjon el a tüdőbaj, ha átléped a határt, amié eviszed a lányomat. És a tüdőbaj a lányát, illetve a felesígemet fogta meg, és meghalt 1967-ben.
A Margit családja vidéken él, egyik lánya Tiszaszentmiklóson, a másik Szabadkán. Margit is meghalt. Két bátyám vót, a Jóska meg a Gyura bátyám. Az ő gyerekeikkel tartom a kapcsolatot, ők itt vannak Hegyesen. Vót még az Ilus a húgom. Az egyik fia fiatalon meghalt, a lánya Szabadkán él, a harmadik családja, az Molnár István, az Hegyesn nősült, itt él, de nem tartjuk a rokonságot.
Édesanyámnak vótak testvérei, meg édesapámnak is. Nem úgy vót, mint most: egy gyerek, esetleg kettő. Sűrűn összejártunk. Vasárnaponként biztos, de hétköznap is. A nagy munkákná segítettünk édesanyám, édesapám testvéreinek, meg ők is nekünk. Mindkét ágon tartottuk a rokonságot, nem vót, hogy apai vagy anyai. Ha nem vót munka, akkó beszélgetni jártak össze. Lakodalmakkó mindíg együtt vótunk. Kicsit szorosabb vót a rokoni kapcsolat, mint most. Most valahogy elidegenedtek egymástú még a rokonok is. A gyerekkorom, hogy is mondjam: engem főhasznátak, akkó a gyerekeket főhasznáták, tavaszkó kivettek az iskolábú, előbb, mint a vizsga vót. A libákat kihajtottam a vásártérre, legetettem mindenfelé. Édesanyám búcsúfelé befogta a libákat, megtömte, a zsidók mindig egybe megvették a tömött libákat, akkó fogtam a tehenet, oszt aszt hajtottam. Két-három hónapot, meg többet is hiányoztam az iskolábú. De minden vizsgát leraktam. Asztán inas lettem a bátyámná. A szülői házná vót a cipészműhely. Nem akartam cipész lenni, én borbély vagy kereskedő akartam lenni, de édesapám aszt mondta, dógozz három évig a bátyádnak, ne idegennek. De jó, hogy így lett, mert még mindig javítgatok egy kicsit. 1929-ben kezdtem az inasiskolát, itt Hegyesen. Hétfőn, pénteken meg vasárnap mentünk az iskolába. Három évig jártunk az iparkereskedő iskolába itt Hegyesen. Amikó főszabadútam, a bátyámná maradtam. Az inasévekkel együtt tizennyóc évet dógoztam a bátyámná. A bálba is a bátyám vezetett el, amikó tizennyóc éves lettem. Táncóni nem szerettem menni, mert kicsi vagyok (alacsony termetű), és az borzasztó, amikó a lány fölűrű néz a fiúra. Lenéz. Én sétáni szerettem meg moziba járni.
A bátyám járatta a Zombori Újságot, és a szomszédok télen gyüttek olvasni. Mink dógoztunk, ők meg fölolvastak belüle.
1947-ben kimentem Szikicsre, ott egy nagyüzemi cipészet vót. Akkó Hegyesrű, tizennégy magyar cipész járt ki oda, itthon meg még négy-öt dógozott. Bekényszerítették az állami vállalatba a cipészeket, és inas nem lett. Eszt a politika csináta.
Nyóc kovács vót, amikó én legény vótam. Egy most is ekene. Kár vót a kombájnt főtaláni. Mentünk édesapámmal aratni, akkó szülőve együtt mentek a gyerekek.
Nekem magyarországi vót e felesígem, Pesten élt a testvére. Nagyon tartottuk a rokonságot. De ahogy a felesígem meghalt, a kapcsolat megszakadt. Nem tudom, mi van velük?
1944 őszén esküdtünk Budapesten, két hét után indultunk vóna haza, kérem a jegyet a Keleti pályaudvaron, aszt mondja, Bácskába nem lehet bemenni, mer má az oroszok bent vannak. Akkó még maradni köllött. 1945-ben olyan vonatra szálltunk, amelyik Németországbú meg Ausztriábú hozta a menekülteket, be is jöttünk akadály nélkül Szabadkára.
Ott két partizán az állomás mögé terelt bennünket. Onnan kihajtottak a Gubógyárba, ott fertőtlenítettek bennünket, megfürdettek. Onnan kihajtottak a Huszár kaszárnyába. Két hétig ott vótunk kihallgatáson. Amikó hazaértünk, újbú a bátyámná dógoztam.
Házbérbe vótunk édesanyámék mellett. Minden testvér ment külön. Eladtam a harmonikámat meg a hegedűmet, azon vettem nyóc kvadrát fődet. Így indultunk.
A Jóska bátyám házát is segítettem főverni. Gyura bátyámnak is segítettem. Ilus húgomékná az istállót segítettem főverni. Nekem nem köllött, mer készen vettem eszt a házat.
Mikó kikerültünk a családbú, má nem vót olyan szoros a rokonság, mint édesanyámék közt. Disznótorokba mindig összegyütt a család. A lányomékná most vót szombaton, jó éreztem magam. Ott vótak a szomszédok. A testvéreim gyerekei má nem gyünnek a Valikámékhó.
Összejárnak az unokatestvérek, de nem olyan gyakori, mint az én szüleimné vót. Szokott szentmise lenni a családnak, ilyenkó együtt vagyunk, utána vacsora, a család öszszegyün, oszt emegyünk vagy ide vagy oda. Beszégetünk.
Ez a hitetlen világ tönkretette az embereket, hit, vallás nélkül nincs rendes élet. Szüleimme együtt jártunk a templomba.
Közel húsz éve má, hogy nincsenek testvéreim. Kevés unokatestvérem él még, azok unokáit nem tudom. A lányaim férjhez mentek, az egyik meghalt. Most jönnek látogatni a dédunokák. Szeretem a dédunokáimat, a zsebemben mindig van cukorka.”
Adatközlés ideje: 2005.
Szőke Anna: A polgárság megjelenése egy paraszti közösségben
(részletek)
„…a múlt …végső soron csak azoknak a fejében létezik, akik a jelenben gondolkodnak róla, következésképp nem létezik máshol, csak ezeknek a jelenben gondolkodóknak az interpretációiban.”
(John Barth: Az út vége)
Amit talán minden település kutatásakor tisztázni kell: vannak-e írásos emlékeink a távoli múltból, lakták-e más népek is azt a területet? Ha igen, miért éppen itt telepedtek le? Miért választották éppen Kishegyest?
Jó fekvése miatt már korán megtelepedtek ezen a tájon az emberek. Itt is valószínűsíthető a téli szálláshely elmélete, mivel a folyóvölgyet körülvevő dombok embernek, állatnak menedéket nyújtottak. Az ásatásokból avar kori leletek kerültek napvilágra. Az első írásos forrás, amelyet felleltek, az 1476-os évekből származik. Mátyás király édesanyjának, Szilágyi Erzsébetnek adományozza több területtel és településsel együtt Nagyhegyest is. A török dúlás után ez a terület elnéptelenedik, majd a hódoltság után az újratelepítők 1768-ban kérvényezik a honalapítást a Bácsi Kamarától. 1769-ben 81 család érkezik Békésszentandrásról a területre.
A kishegyesi pusztákra került jobbágyaknak nem volt főnemesük, királyi jobbágyak voltak. Az egész, fél, negyed telkes jobbágyság családi alapon összeverődő munkafeltételek mellett dolgozott.
Az egész telek 38 hold szántóföld, 22 hold rét és egy bel telek volt. A XVIII – XIX. században egyes családok 100-150 holdra is szert tehettek, más családok viszont zsellérsorba süllyedtek.
A kapitalista átmenet és a gabona konjunktúrákat jól meglovagló kereskedők illetve nagy paraszti gazdaság a feltörekvő település képét mutatja az 1860-as évektől.
Az első, amit a szemlélő a térképen észrevesz, hogy ezt a települést nem tervezték asztal mellett, vagyis lassan, folyamatosan és a helybéli igényekhez alkalmazkodva alakult ki, illetve, egy jól bevált már régebben kialakult településformát az ún. halmazos településformát adaptálták az új telepítők. A két telkes, a bel-telkes, vagy más néven ólas vagy szérűs kertes település szerkezettel állunk szemben. Erről részletesebben olvashatnak majd a kétlakiság címszó alatt.
A településrendszer előzményei az Árpádkorig nyúlnak vissza, amikor az állattartó magyarok téli szállásával jól bevált területformálási módszer alakult ki.
Településszerkezet
Kutatásom célkitűzése – sok más célkitűzés mellett – az, hogy Kishegyes településfejlődését, annak összefüggéseit megértsük. A falu területi alakítását, illetve jelenlegi helyzetét csakis a térelemzésből kiindulva érthetjük meg. A falu mai arculatát a mindenkori társadalom térbeni elemei határozták meg, így a település területi felosztását is a térben rejlő elemek (dombok, völgyek) határozták meg, éppen ezért a gazdasági folyamatokat is ennek tudatában kell keresnünk. Ezek összefüggései adják meg a választ, mi miért is alakult így, ahogy ma látjuk Kishegyest. A jelenlegi népmozgás, az elköltözés dinamikája kezdi átrajzolni a falu egykori arculatát. Éppen ezért, a még meglévő építészetileg napjainkban is sok értékes épületet igyekszem átörökíteni az utókornak.
Nézzük: milyen lehetőségeket kínáltak őseinknek a természeti erőforrások, mint például a Krivaja folyó, vagy a domborzat.
„A Telecskai-dombok lágy vonulatai, enyhe magaslatai és helyenként meredek löszfalai kellemes változatosságot visznek a végtelennek tűnő vajdasági síkságba. A löszhátság bővelkedik természeti értékekben, és az itt élő emberek ehhez alkalmazkodva, illetve adottságokat kihasználva jellegzetes kultúrtájat alakítottak ki.” A Fő utcát, s annak vonzáskörzetét feltehetően a völgykatlan közepén húzódó, sík terület kínálta. Így alakulhatott ki az észak-dél irányba haladó főútvonal, de ez mellett a Telecskai dombok jellegzetes meredek oldalai is befolyásolták az utcák kialakulását.
A falu fő utcája egyben a falu legalacsonyabb pontja is. A település sűrűn beépített magva a Nagyutca volt, ahogy akkoriban és még ma is nevezik. Itt helyezkedtek el a középületek és a templom. A templomot nem vette körül védőfal, de még kerítés sem, így ma sem. Az utcafronttal van egy színben, ami igen ritka jelenség a katolikus települések létében. Szent Anna templomunk késő barokk stílusával uralja a teret. S ez így van jól. Mellette jobbról-balról kisebb parkok, mintegy lélegezni hagyják a templomot.
A falu központját – mai értelemben -, csak a Nagyutca képezi. Itt találhatóak a boltok többsége, a gyógyszertár, a bank, a Helyi Közösség épülete, a Községháza, a könyvtár, az iskola, a színház épülete. Viszont a Központi nevet, a valamikori Központot a Vasút utca és a nemzetközi út találkozása képezte.
Szőke Anna: A magyar népi táplálkozás tárgyai képekben
Kishegyesi gyűjtési anyag
(részletek)
Himnuszt zengjetek múltunkról
A tanulmány megírásához a 2013-ban, az általam rendezett kiállítás és annak dokumentálása adta az ötletet. A kiállítás anyaga az 1950-es évekig használt háztartási eszközöket gyűjtötte egybe. A tárgyakban megjelent múltunk hagyatéka, a valamikori paraszti háztartásokban több évtizedig funkcionált és kedvelt edények, a sütő-főző alkalmatosságok, amelyek ma már kiszorultak a konyhából. Ezeket a tárgyakat a konyhai munkához, ételkészítéshez használták és nem reprecentációs céllal készültek. Kevés a gazdagon díszített eszköz. Ez is arra utal, hogy Kishegyes sohasem tartozott a gazdag települések közé. A háztartási eszközök nálunk a mindennapi élethez tartoztak, díszítő funkciójuk szerény.
Egy-egy fénykép Kishegyes paraszti életmódját ismerteti. A tárgyak szokásokat idéznek fel, például a korszó az egykori aratásokra emlékeztet. A sajtár az állattartás, a valamikori tejgazdaság formáit juttatja eszünkbe. A ma gyermekei már nem ismerik a tejeskanna (kandli) nevét és funkcióját sem, legfeljebb annyit tudnak: A nagymama ilyenben szokta hozni nekünk a levest! – mondta a nyolcéves kislány a megnyitó alkalmával.
A 2013-ban rendezett kiállítás kapcsán többen is a segítségemre siettek. Külön köszönettel tartozom Mendler Valériának és Fontányi Tivadarnak, akik a legtöbb tárgyat hozták be a kiállításhoz és köszönettel tartozom fiatal kolleganőimnek, akik segítettek a kiállítás felállításában: Talpai Zsana, Mészáros Márta, Tumbász Kornélia és Kovács Hanna, valamint segítségemre volt az akkori alpolgármester, Mohácsi Zoltán is.
Ezt az emlékanyagot szeretettel ajánlom kishegyesi nemzettársaimnak, adják majd tovább unokáiknak, hogy tuják, a mai Kishegyes területén huzamosabb ideig létezett egy magyar paraszti kultúra.
Az album megjelenését a Brunszvik Teréz agyar Óvópedagógusok Egyesülete tette lehetővé a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával.
Andrić Edit, Csőke Márk, Pintér Attila, Toldi Éva: Nemzeti imádságunk, a Himnusz – Химна – наша национална молитва
(részletek)
Magyarként mindannyiunk számára természetes, hogy tudjuk, a Himnuszt Kölcsey Ferenc írta és Erkel Ferenc zenésítette meg. Az viszont már kevésbé ismert, hány nyelvre fordították le a számunkra legfontosabb költeményt, ezek a fordítások mikor keletkeztek és egyáltalán miért is fontos, hogy idegen nyelveken is megjelent nemzeti imádságunk. […] Napjainkig, a magyaron kívül, összesen huszonhat nyelven látott napvilágot. […] Kiadványunkat hiánypótlónak szánjuk, hiszen a fent említett huszonhat nyelv között nem szerepel a szerb nyelv. Tekintettel azonban a kiváló kétoldalú kapcsolatokra, úgy gondoltuk, fontos lenne, ha a Himnuszt déli szomszédunk nyelvére is lefordítanánk, hozzájárulva ezzel a két nép közti kapcsolatok további mélyítéséhez. (Pintér Attila)
***
Minden nemzetnek, így a magyarnak is, vannak közösen vállalt és képviselt szakrális szimbólumai. Ezek a szimbólumok értelmezik és megerősítik azt a közösséget, amely a közös kulturális, történelmi és szellemi egyesülésben magát a nemzetet alkotja. A zászlók, a Szent Korona, a címer mellett a himnusz is egy ilyen szakrális szimbólumnak számít. A következőkben igyekszem bemutatni nemzeti imádságunk keletkezéstörténetét, tágabb összefüggésben vizsgálva a kor politikai és kulturális mozgalmait, hiszen e komplex mű sorai közül egy ezredév története és történelmi tapasztalata tekint vissza ránk. Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án született Sződemeteren. A fél szemére vak nemesi sarj bekerült a Debreceni Református Kollégiumba, ahol tudását és világ iránti érdeklődését megalapozta. A korban kiemelkedő oktatási intézmény protestáns, kurucos szelleme áthatotta gondolkodását. Tanulmányai után nem vállalt hivatalt, hanem családi birtokára, Szatmárcsekére visszavonulva gazdálkodással és irodalommal foglalkozott. Aktívan bekapcsolódott abba a mozgalomba, amelyet az utókor nyelvújításnak nevez. Kazinczy Ferenchez hasonlóan ő is felismerte a magyar nyelv modernizálásának szükségességét, hiszen, ahogy ezt ő maga megfogalmazta: „régi lakjaiból s földéről el lehet űzni a nemzetet, s egy más földön megtelepedve még is nemzet maradhat: de a nyelvétől megfosztott nép többé nem él” (KOZMA 2020, 15). Nemzeti imádságunk, a Himnusz írását 1823. január 22-én fejezte be. A költemény megírásának időszakáról így vallott barátjának, Szemere Pálnak írt levelében: „Kölcsén és Csekén igen-igen keveset dolgoztam, de dalaim alakja ekkor fejlett ki. Reggeltől más hajnalig szobámban járkáltam (volt egész év, hogy az udvarról nem mentem ki), s ha sötét képeim engedték, a parasztdal tónját találgatám. Nehezebb studiumom egész életemben nem volt” (uo. 66–67). Takács Péter elemzése szerint ez volt az a korszak Kölcsey életében, amikor a költő a lírai megújulás mellett a közállapotok javításáért a politikába való beavatkozásra is elszánta magát.
A 19. század elején a magyarságnak nem volt egységes nemzeti himnusza, a kort a vallási széttagoltság határozta meg, ami a himnuszként elfogadott ének esetében is tükröződött: a katolikusok a Boldogasszony Anyánk című imádságot és a Szent István életéről szóló, Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga… kezdetű éneket tartották himnuszuknak, a reformátusok pedig a Tebenned bízunk, elejétől fogva című zsoltárt énekelték himnuszuk gyanánt. A Kölcsey által írt Himnusz szövegében, a már idézett Takács Péter szerint, az egész magyar történelmet átszövő motívumrendszer és történelemszemlélet bontakozik ki. Megtalálhatók benne a középkori krónikaírók jegyei, református és katolikus prédikátorok sorai vagy Zrínyi Miklós esszenciális gondolatai, akitől Kölcsey a kollektív bűnbánat motívumát is kölcsönözte.
A 19. század első évtizedeiben Magyarországon is megfigyelhető az a kulturális változás, amely a nemzeti művelődés alapjainak és intézményeinek megteremtését szolgálta, és amit nemzeti ébredésnek szokás nevezni. A korszak nagyjai felismerték, hogy elsőként a magyar nyelvet kell alkalmassá tenni arra, hogy hivatalos helyeken is használhatóvá váljon, hiszen a tárgyalt korban az adminisztráció évszázadok óta csak latin vagy német nyelven történhetett. Ebben a folyamatban, melyet nyelvújításnak hívunk, kiemelkedő szerepe volt Kazinczy Ferencnek és követőinek. Új magyar kifejezéseket és szavakat alkotva modernizálták a nyelvet, és az 1820-as évekre elérték, hogy egy többnyire egységes, latin és német szavaktól mentes nyelv álljon a magyarság szolgálatában.
Magáról a nemzetgenezisről számos elmélet szól. Benedict Anderson Elképzelt közösségek című művében az irodalomnak, a könyvnyomtatás kiteljesedésének tulajdonítja a nemzetek kialakulását és megerősödését. A nemzetszületéssel járó polgárosodás következtében komoly gazdasági átalakulás ment végbe a 19. században, melyben megfigyelhetőek a kialakuló kapitalizmus jegyei. A könyvnyomtatásban érdekelt értékesítők már nemcsak a felső osztályok által beszélt latin nyelven, hanem a mindenki számára érthető, nemzeti nyelveken is adtak ki könyveket, amelyek így a középosztály számára is elérhetővé váltak. Nagy fejlődés következett be a sajtótermékek terjedésében is. Magyarországon például 1805-ben az öt állandóan megjelenő hírlap közül csak egy jelent meg magyarul. Néhány évtized után – 1831-ben – ez a szám huszonhétre emelkedett, 1847-ben pedig az ötvenkilenc különböző típusú sajtótermék közül harminchárom magyar nyelven jelent meg. A középkorban egy lovag vagy egy pap sokkal inkább látta sorstársának az Európa más részein élő lovagokat vagy papokat, mint szülőföldje kereskedőit és parasztjait, hiába osztozott velük a közös anyanyelven és kultúrán. E jelenség gyökeresen megváltozott, a könyvnyomtatással és sajtótermékek elterjedésével lassan megalakult egy rangtól és vagyontól független mély, horizontális bajtársiasság, amely politikai síkra terelődve Magyarország esetében lehetővé tette a közös fellépést a Habsburg Birodalom ellen. (Csőke Márk)
Aaron Blumm: Ki ölte meg Török Zolit?
(részletek)
Néhány évvel ezelőtt negyven rózsát kaptam Zolitól. Kért tőlem valamit, és mivel nem volt pénze (sohasem volt pénze), megkérdezte, fizethet-e a rózsákkal. Mit mondhattam volna, fizessen! Amikor átadta a rózsákat, kiderült, hogy el is kellene ültetnem őket frissiben, különben baszhatom az egészet, jövő hétre elhervad mind, és én ott maradok a beszáradt tövekkel. Aznap hatalmas hó esett, de nemcsak aznap, hanem folyamatosan esett hetekig, szitkozódtam is rendesen, szidtam Zolit, a rózsákat, a havat, szidtam magam, amiért megint belementem valami hülyeségbe, de nem volt mit tennem, előkerestem a szerszámokat, utat ástam a kert felé, és elkezdtem baszakodni a rózsákkal. Tavaszra szépen kihajtott mind, büszkélkedtem is Zolival, hogy milyen jól dugdostam.
*
Ástam, ástam és ástam. Szakadt a hó, nem tudtam egyenes sorokat húzni, nem tudtam, hol kezdődik a föld és meddig tart a hó, összekeveredett a fekete és a fehér, megint belerondítottam a tisztaságba, de nem csak a tetteim, a szavaim is piszkosak lettek. Ástam, ástam és ástam, és valamiért úgy éreztem, már nem is ágyást, hanem sírgödröt ások. A fagyos szél ellenére csurgott rólam a verejték, fájni fog a fejem, lehet, tüdőgyulladást is kapok, de ezért a hülye Zoliért mindent megteszek, mindent megtettem, rá is ment az életem rendesen. És akkor még nem sejtettem, hamarosan ismét áshatok.
*
Vasárnap délelőtt egyedül mentem templomba. Soha nem megyek egyedül, de most elsőnek szerettem volna odaérni, hogy mielőtt meghúzom a ravaszt, még egyszer meggyónhassak. A fiatal, néger plébános kikerekedett szemmel hallgatta a gyónásom, láttam arcán a rettenetet, de szólni nem szólt semmit, remélte, mise után majd beszélhet velem, az utolsó ének alatt azonban gyorsan kisurrantam a sekrestye ajtaján. A hold valószerűtlenül erősen világított, s a felhők is hihetetlenül gyorsan vonultak az égen, még soha ilyet nem láttam. Bűnös voltam, de a lelkiismeretem legalább megtisztult. Leültem a parkban egy padra, hogy megnyugodjon a szívem. Az égből egy döglött varjú pottyant elém, a vére ráfröccsent az ünneplőruhámra.
Szerbhorváth György: Nem tudták, hogy tudják – Vajdasági magyar valóságirodalom (1945-1990)
(részlet)
A kiindulási pont
Nem meglepő, hogy a témáról – miszerint az egykori Jugoszláviában, a Vajdaságon miképpen is éltek a magyarok a szocialista rendszerben, továbbá hogyan is látták a vajdasági magyar értelmiségiek közösségük helyzetét az 1945 és 1990 közti időszakban, illetve hogyan értelmezték saját pozíciójukat – keveset tudunk, és csak emlékfoszlányokra, legendákra, általánosításokra hagyatkozunk, a határon innen és túl is. Így maradunk a klisénél: e kisebbségnek relatíve jól ment 1991-ig, aztán jött a háború, és minden egész eltörött. Tízezres nagyságrendben menekültek a hadkötelesek, ugyanilyen mértékben azok, akik a nyomor elől szökve hagyták ott szülőföldjüket. Majd jött 2010, a magyar állampolgárság (vissza)igénylésének lehetősége, azaz az ún. kettős állampolgárság, és az új „passzussal” újabb tízezrek vágtak neki a nagyvilágnak a Vajdaságból is. Valóságos exodusról beszélhetünk, ma életvitelszerűen jó, ha 150000 magyar él a térségben a tíz évvel 240000 helyett (bár ez a szám is „túlírtnak” tekinthető, amennyiben a népszámlálásokon összeszámolták a külföldön dolgozókat, tanulókat, élőket is). A jugónosztalgia oly erős maradt, sőt, fokozódott, hogy minden, ami 1991 előtt történt, csakis szép és jó maradhatott… Ám ha figyelembe vesszük, hogy azóta legalább egy, sőt lassan két generációnyi idő múlt el, s ama boldog békeidők már a ma negyvenévesek emlékezetében is csak homályosan tűnhet fel – ám annál boldogabb gyerekkorként maradhatott meg –, úgy inkább a nosztalgia utáni nosztalgiáról szólhatunk.
Én magam még és már emlékszem arra a ’90-es évekből, amikor az „új” vajdasági értelmiségiek – akik többnyire ugyanazok voltak, akik a rendszerváltás (noha ezt a szót inkább idézőjelbe kellene tenni, hiszen Szerbiában sokkal nagyobb maradt a kontinuitás, mint másutt a volt szocialista országokban) előtt is – milyen vehemensen szidalmazták a korábbi elit tagjait (azaz főleg kortársaikat avagy saját magukat), mert elárulták a kisebbséget, kiszolgálták a hatalmat, kommunisták voltak stb. Mert nem törődtek saját közösségükkel, csak a titói ideológiát szajkózták, bedőltek a testvériség-egység ideológiájának, a jugoszlavizmusnak. Noha az Új Symposion és egyebek kapcsán már feltűnt, hogy ez csak részben lehet igaz, amikor nekiültem elolvasni más vajdasági magyar folyóiratokat, újságokat, könyveket – különösen a Híd és a Létünk évfolyamai tornyosultak az asztalomon (és mindenütt másutt) – már pusztán a címek kapcsán „leesett”, hogy itt valami nem stimmel. Mert noha, főképpen talán lustaságból, arra hivatkozunk, hogy akkor és ott éppen semmit sem írtak (magukról) a vajdasági magyarok, kiderült, van mit lapozgatni és elemezni. Továbbá az is rögtön világossá vált, a kortársak nagyon is tisztában voltak közösségük problémáival.
Így végül a kiindulópontom nem az volt, hogy az értelmiség elárulta közösségét, azzal nem foglalkozott, hanem az, hogy igenis látták a problémákat – a kérdés inkább az, miként is értelmezték azokat? Ebből kifolyólag pedig már az első mélyfúrások után azt feltételeztem (noha bevallom, nem kifejezetten nagy ötlet ez, csak nem illik bele a megszokott sablonba), hogy azok a folyamatok, amelyek hatványozottan jelentek meg a vajdasági magyar közösségben, a közhiedelemmel ellentétben nem a ’90-es évek délszláv háborúi okozta válság következményei, és nem is csupán a későbbi gazdasági-politikai válságoké. Az elszegényedés, az elvándorlás, a jugoszláviai/szerbiai/vajdasági társadalmi rétegződésen belüli marginalizáció, sőt a további társadalmi egyenlőtlenségek megerősödése, így például az iskolázottság, a foglalkoztatottság terén, vagy éppen a politikai érdekképviseletből való kimaradás, már az 1960-as években megjelentek, és erre már akkor felfigyeltek az ott élő magyar értelmiségiek, és erős kritikával illették, olykor egzisztenciájukat, karrierjüket is kockáztatva.
Az is világosan látható, hogy a vajdasági magyarság 1945 után újra kényszerpályára került, a hátrányok, az egyenlőtlenségek pedig állandóan újratermelődtek, bár a felemás szocialista modernizáció előnyöket is teremtett, mint általában az ország lakosainak (ilyenek voltak: az ingyenes oktatás, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, helyenként az ún. nemzetiségi kulcs miatti pozitív diszkrimináció, a nemzetiségi jogok stb.). Ugyan a sok területen tetten érhető stagnálást, az átlagtól lemaradó fejlődést a szocialista ideológia, az optimizmus az ottani értelmiségiek jó része előtt elfedte, ám a megvizsgált szövegkorpusz – elsősorban a szociográfia, részben a szociológia, de különféle újságcikkek, azaz riportok, interjúk stb. – elemzése révén állítható, hogy a legtöbb társadalmi problémát relatíve jól látták a tudósok, újságírók, írók. Ám a – különösen a vertikális – intézmény rendszer hiánya miatt szisztematikus kutatásra módjuk sem igen akadt.
A vajdasági magyar média, az oktatás, a színház stb. terén történtek előrelépések 1945 és 1990 között, ám az is megfigyelhető, hogy a korántsem mindig pozitív változások mennyire függtek a Jugoszlávián (illetve Szerbián és a Vajdaságon) belül folyó politikai változásoktól, az újra és újra kirobbanó politikai, gazdasági és más jellegű válságoktól és a „reformoktól”.
Így aztán aligha tartható az a fentebb már idézett, elterjedt elképzelés, miszerint a vajdasági magyarság a hidegháborús időkben teljes szabadságban és jólétben élt a magyarországiakhoz, illetve a többi nagyobb lélekszámú magyar kisebbségi közösség tagjaihoz képest. Jugoszlávián – de a Vajdaságon – belül ugyanis e közösség tagjai az iskolázatlanabb, elöregedő, anyagilag is kevésbé gyarapodók közé tartoztak, és e negatív tendenciáknak csak újabb lökést adtak az 1991-től történtek. A hatalom repressziója is sok területen tetten érhető volt, szó sem volt korlátlan, amolyan nyugatias szabadságról.
Történetünk tehát magának a történetnek az árnyalása, különösen a korabeli értelmiség prizmáján át, pontosabban az általuk látottak és látásmódjuk elemzése révén.
Sisakos Fanni: Rantantului tulipánfája
(részletek)
Sisakos Fanni versei azokat a vájtfülű óvodásokat és kisiskolásokat szólítják meg, akiknek ismerősen csengenek Petőfi és Weöres könnyeden rímelő szövegei, és akik jó barátságban vannak Lázár Ervin és Dr. Seuss hétköznapi hőseivel. A Teató mellett, Rantantuli tulipánfája alatt egy egész világnyi különleges figura vár arra, hogy bevezethesse az olvasókat a békaábrándokban megjelenő csemegeligetbe. A verseskötet gazdag képi illusztrációit Tóth Alisa készítette.
Rantantuli tulipánfája kék
Rantantuli tulipánfája kék.
A felhőkig magasodik maholnap.
Illattal illeti a földtekét.
Megtanulták a kertész énekét,
a fű között ma ibolyák dalolnak.
Rantantuli tulipánfája kék.
Első virágszirmait tárja szét
a narancsfa, nemsoká gyümölcsöt hordhat.
Illattal illeti a földtekét.
Szellő hozza el tenger neszét,
nem messze nagy víz tükrözi a Holdat.
Rantantuli tulipánfája kék.
Ezüstruhába öltözött az ég,
alatta fehér bimbót bont a holnap.
Illattal illeti a földtekét.
A kert a szebb, vagy part alatt a rét?
Virágszárakon pántlikák lobognak.
Rantantuli tulipánfája kék.
Illattal illeti a földtekét.
Morzsi Hektor a kiflimet lesi
Morzsi Hektor a kiflimet lesi,
barna szeme, fekete orra csillog.
Egy darabkát adjak vajon neki?
A finomság kolbásszal van teli.
Héja illatos, ropogva törik.
Morzsi Hektor a kiflimet lesi.
Felesleges bendőjét félteni:
vacsorázott, nem koroghat a gyomra.
Egy darabkát adjak vajon neki?
Homályosak az este fényei,
ilyenkor minden eb a Holdra figyel.
Morzsi Hektor a kiflimet lesi.
Remegnek bajsza vékony végei;
ez a kis kutya voltaképp mogorva.
Egy darabkát adjak vajon neki?
Ki ez az állatka? Mesebeli
uralkodó? Királyfi lelke volna?
Morzsi Hektor a kiflimet lesi.
Egy darabkát adjak vajon neki?
Alszik a király
A hűsítő éjjel ezüst ablakon bekandikál,
holdkőből épített várban alszik a király.
Azt álmodja, hogy repül az óceán felett,
a mélyben nyújtózkodnak tengeri csillagok,
karnyújtásnyira úsznak fehér fellegek,
a napsugár a kristálytiszta vízre ragyog.
Szitakötők szárnyukon szivárványt gyűjtenek,
fényesítik röptükkel a halványkék eget.
Májusfán ezer színes selyemszalag lobog,
a hűsítő éjjel ezüstablakon bekandikál,
csendes zenét zümmögnek a szelíd távolok,
holdkőből épített várban alszik a király.
Linka Szabolcs, Patyerek Csaba és Linka Csaba: 2080
Negyvenhét évvel a III. világháború után járunk, egy olyan Földön, ami már nyomokban sem hasonlít régi önmagára. 2080-ban csak a jó származás számít, nélküle semmit sem ér az ember. Ahol a gazdagok és szegények közötti ellentét mégjobban kiéleződött. Négy ember áll mindenek felett, kezükben az irányítás és több millió élet. Néhányan úgy gondolják, hogy a felkelés az egyetlen megoldás. Nem is sejtik, mekkora veszély fenyegeti az emberiséget, s hogy lázadásuk talán már hiábavaló. A múlt árnyai sötétségbe borítják a világot, és elszabadul a pokol!
Az alkotók, Linka Szabolcs, Patyerek Csaba és Linka Csaba megalkotta a 2080 című négyrészes képregénysorozatot, melynek már három része megjelent: a Négyek szövetsége, a Hanyatlás és Múlt árnyai már meg is jelentek a Forum Könyvkiadó gondozásában.
Vass Szabolcs: Rokon Ilonka evangéliuma
„Ha türelemmel gondolkodom ezekről a mondatokról, az jut eszembe, milyen furcsán is tudunk mi szeretni. Akár valamit, akár egymást. Mi, vajdaságiak, mi, magyarok. Mintha zsigerileg lennénk képtelenek a szeretettel, gyengédséggel való nevelésre. Ironikusak vagyunk, cinikusak, szemrehányunk, kioktatunk, puszta jóindulatból marjuk egymást gúnnyal, mintha ki lennénk fordítva, a húsunk lenne a bőrünk fölött, hogy aztán könnyen mutassuk meg mégis, hol van a gyenge pontunk: az egész felületünkön. Mintha ki lennének fordítva a mondataink is, a szeretetünk is. Gúnnyal, cinikusan adjuk át egymásnak a tudásunkat, ironikusan osztjuk meg a gondolatainkat. Ha ebből a szemszögből nézzük a Rokon Ilonka-képeket, láthatjuk: egy ember életének összes jó tanácsa megtalálható rajtuk. Intések, óvások, értékrend, iránymutatás.”
Terék Anna
