„Az embernek szeretnie kell önmagát ahhoz, hogy másnak is tudjon adni valamit abból, amit ő maga képvisel. És a zene pont erről szól: adni valamit saját magadból a közönségnek (legyen szó egy, öt, tíz, száz, vagy ezer emberről), aki éppen a játékodat hallgatja.”
Dudás Virág Ervinnel beszélgettem a minap, hogy kicsit faggassam őt a zenei életéről, a zenei világban való elhelyezkedéséről. Jó barátságunk ellenére még én sem tudtam sok mindent, amit az interjú során megosztott velem, illetve a leendő olvasókkal egyaránt. A következő sorok által, pedig tudjanak meg többet a fiatal tehetségről, aki elmondása szerint egy jó tanácsál kezdődött minden, „iratkozz hegedűre!”
Készítettem már egyszer veled egy interjút, amikor barátoddal megírtátok majd videóra is vettétek a Kishegyes című számot, de az nem volt személyreszóló. Most, mint falunk egyik legtehetségesebb zenei arca, szeretnék beszélgetni veled és megtudni, hogy pontosan ki is vagy te, honnan is ered a zene, avagy a hegedű iránti szenvedélyed stb…
Mesélj, pontosan mióta is foglalkozol zenével, avagy mióta is kapcsolódik össze az életed a hegedűvel?
2004-ben iratkoztam be a Topolyai Zeneiskolába és Tóth Pál tanár bácsi volt az első tanárom. Az elején – ahogyan minden más hangszeres kisdiák – az egyszerűbb magyar népdalokon keresztül ismerkedtem meg a hangszerrel. Ezek voltak az első művek, amiket el tudtam játszani a hegedűmön.
Minek vagy kinek a hatására választottad a hegedűt? Van vagy volt példaképed?
Édesanyám úgy nevelt a kezdetektől, hogy minél több tudással legyek gazdagabb időről időre. Az Ő hatására kezdtem el zenét tanulni is. Ez az Ő ajándéka számomra. Első – és később az életem egészét meghatározó – tanácsot Csőke András tanár úrtól kaptam: „iratkozz hegedűre”. Így kezdődött minden.
A példaképek kérdése egy elég komplex kérdés. Azt mondanám, hogy a legmeghatározóbb példaképeim a tanáraim (Tóth Pál, Gál József, Zima Csaba, Szecsődi Ferenc és Masopust Péter) voltak, mert ha egy tanár jól és szeretettel végzi munkáját, rengeteg örömöt és ezzel együtt tudást képes átadni egy gyermeknek, diáknak. Az ő példájukat követem immáron tanári tevékenységeimben én is. Az élet valahogy mindig úgy hozta, hogy a további példaképekért sem kellett soha messzire mennem: a zenész barátaimban mindig megtaláltam a kellő inspirációt. Ha minden áron híres, ismert zenészeket kellene megneveznem, akikre felnézek, akkor kiemelném J. S. Bach-ot (a hihetetlenül összetett zenei ötletek, matematikai, vallási gondolatok zenében való felhasználása miatt), B. B. King-et (aki személyes megtestesítője a „néha a kevesebb több” mondásnak), Sting-et, Eric Clapton-t és Bob Marley-t (a világot ma is alapjaiban meghatározó kérdések és válaszok miatt), Lajkó Félix-et (ő számomra a virtuóz, nem éppen ortodox-hegedűjáték mestere) és Vlatko Stefanovski-t (akinek gitárhangja, technikája és balkáni ritmusai az én zenémet is sokban befolyásolják a mai napig). Klasszikus hegedűsök tekintetében számomra mindenképp Yehudi Menuhin a „number one”, de Gidon Kremer játékát is igazán szeretem, mert az rengeteg érzést hordoz. Igazából ez a sor nagyon hosszú lenne…
Miért gondoltad, azt, amikor megláttad a hegedűt, hogy „ez az én hangszerem”?
Őszintén, először nem gondoltam semmit: bántam, hogy nem gitáros lesz belőlem. Aztán szépen lassan elkezdtem megismerkedni a hangszer részeivel, tartozékaival és azok használatával. Így bővült a technikai palettám és a számomra is elérhető lehetőségek tárháza, ez pedig engem, mint gyereket, nagyon megfogott és önálló napi gyakorlásra sarkalt. Így napról napra egyre jobban megszerettem a hegedűt, mely cserébe fejlesztette a hallásomat és a ritmusérzékemet és rengeteg örömteli percet okozott. Amolyan „adok-kapok” volt ez a hegedű és én közöttem.
Hány évesen volt az elő fellépésed, koncerted, versenyed?
Hála Istennek gyorsan kiderült, hogy van tehetségem a zenéhez, ezért első tanáraim és szüleim is sokat buzdítottak, hogy kitartóan, minden nap gyakoroljak. Az első fellépésemre a kishegyesi Művelődési Házban került sor 2004-ben. Az első verseny, amire a zeneiskola benevezett Lazarevac-on volt megtartva 2006-ban, ahonnan 95,50 ponttal (1. díj) tértünk vissza tanárommal, Gál Józseffel és zongorakísérőmmel, Szűcs Budai Klára tanárnővel. Az első szólisztikus hangversenyemet 2012. májusában tartottam meg a kishegyesi gallériában középiskolai tanárom, Zima Csaba vezetésével. Visszatekintve, helyileg valahogy mindig kötődtek az első nagyobb zenei lépéseim a falu egyes helyszíneihez.
Mondhatni, hogy amint kezedbe fogtad először a hegedűt megmutatkozott zenei tehetséged, amit az általános iskola után a zenei középiskolába kamatoztattál tovább ha jól tudom, igaz? A középiskola után egyértelmű volt számodra, hogy az egyetemet is zenei téren folytatod tovább?
Inkább gyermeki érdeklődésnek nevezném a kezdeteket, mintsem azonnali „berobbanásnak”, mivel nem volt előtudásom. Ahhoz voltam hozzászokva, hogy minden eredményért meg kell küzdeni, mert az nem csak úgy pottyan az ember kezébe. Nagyjából 2 évnyi zenélés után döntöttem úgy, hogy egyszer egy szép napon majd zenész akarok lenni. Aztán ez a „mi lesz belőlem, ha nagy leszek” kérdés – egy-két eset kivételével – mondhatni, már nem is okozott nagy fejtörést.
Jelenleg már a mesterképzésen is túl vagy és így immáron három diplomával rendelkezel. Mesélj kicsit az egyetemi éveidről, hogy sikerült mindent időre fejezned és miért akartál egy tanár diplomát is?
Az egyetemi évek számomra nagyon szépek és tanulságosak voltak. Ott fejlődtem legtöbbet emberileg és szakmailag is. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy azok a zenei (és nem zenei) tárgyak, melyeket oktattak, szinte mind érdeklődéssel töltöttek el, így valójában túlzottan sok tanulás nélkül is mindig jól tudtam belőlük teljesíteni. A tanáraim nagyon nagy hangsúlyt fektettek a közös és a szólisztikus zenélésre, ami szerintem a leglényegesebb ebben a szakmában. Minden nap több órát gyakoroltam – ekkor már nem kötelességtudatból, hanem a hangszerem iránt érzett őszinte szeretetből. Az egyetemen – ahol általában nem voltak üres termek a gyakorlásra – mindig csatlakoztam a folyosón gyakorló gitárosokhoz (ti. a klasszikus gitár hangereje nem túlságosan nagy erősítés nélkül, így mondhatni, az órák megzavarása nélkül tudtak gyakorolni a folyosón) – és amolyan sportot űztem velük abból, hogy ki uralja többet a folyosót. Mivel állandóan egymás előtt gyakoroltunk, szoros barátságok szövődtek, új stílusokkal találkoztam hétről hétre, egyre többet jam-meltünk, beszélgettünk az éppen ott gyakorló zenésztársakkal és mindez elmulasztotta a fellépésekkor állandóan fellépő lámpalázat. Úgy gondolom, hogy életem egyik legmeghatározóbb időszaka volt ez a hat év több szempontból is. A tanári diplomát azért akartam megszerezni, mert érdekelt, hogy pedagógiai-pszichológiai szempontból tudok-e fejlődni, tud-e hozzátenni valamit ez a képzés a pályakezdő tanári tudásomhoz. Viszont váltig hiszem, hogy a tanítás művészetét az ember nem az egyetemen, avagy az iskolapadban tanulja meg, hanem éles helyzetekben, ahol nincsenek könyvek és jegyzetek csak egy diák, egy hangszer, egy-két kotta, meg te magad tanárként.
Mi az eddig elért legnagyobb érdemed, és mire vagy a legbüszkébb?
Sosem szerettem a zenei versenyeket. Nem azt mondom, hogy nincs értelmük, csak hogy nem erről kellene, hogy szóljon a zene – sokkal szívesebben járok inkább turnézni külföldre, amikor lehetőségem nyílik rá. Minden esetre azért én is végig jártam egy pár versenyt (szám szerint kb. 50 versenyen vettem részt eddig). Talán a következőket mondanám a számomra legkedvesebbeknek: a 2010-es belgrádi országos hegedűversenyt (LAUREAT – a kategória abszolút győztese), 2010-ben a romániai Sinaia-ban megrendezett „Remember Enescu” nemzetközi hegedűversenyt (4. díj), 2013-ban a belgrádi „Petar Konjović” nemzetközi hegedűversenyt (2. díj) és a 2019-es győri Henryk Wieniawski országos hegedűversenyt (melyet 3 kategória legjobbjaként 1. díjjal megnyertem). Ennél, az utolsó versenyemnél a nemzetközi zsűri egyik tagja meginvitált magához, a lengyelországi Łódź város zeneművészeti egyetemének doktori képzésére, de különböző okok miatt úgy döntöttem, hogy inkább maradok Magyarországon.
Volt már olyan érzésed, gondolatod, hogy abbahagyod a zenélést? Ha igen mikor és miért? Valamint, hogy sikerült átlibbened ezen az időszakon?
Persze, voltak ilyen időszakok. A zene mellett nagyon sok más is érdekel – ennek köszönhetően egyszer majdnem sarokba is vágtam a hegedűt. Nem is olyan régen volt egy hatalmas mélypont a szakmai életemben: mikor már felnőttként szemléltem a zenész létet, jöttem rá arra, hogy a művészeteknek mennyire nincs megadva a kellő megbecsülés és hogy az emberek korántsem érdeklődnek már annyira pl. a zene, festészet, szobrászat, építészet, stb. iránt, mint azt tették régebben, mondjuk 30-40 évvel ezelőtt, mert a felgyorsult élet, a digitalizált, internetes való(tlan)ság bekebelezi őket, akik ennek hatására képtelenek észrevenni a mindennapokban a szépet és a jót maguk körül. Így sokan a művészeteket sem tudják értékelni, megérteni, mert „nincs idejük” erre, illetve nagyon sokan meg sem próbálnak nyitni a művészetek felé. Ez egy nagyon nehéz felismerés volt számomra. Ennél a pontnál jutottam el a már említett mélypontra. Ebből a kiutat végül nem az jelentette számomra, hogy minden áron megfeleljek mindenkinek (beleértve a művészetek csúfolóit is), hanem sokkal inkább az a tudat, hogy én zene nélkül nem az az ember lennék, aki valójában vagyok. Az embernek szeretnie kell önmagát ahhoz, hogy másnak is tudjon adni valamit abból, amit ő maga képvisel. És a zene pont erről szól: adni valamit saját magadból a közönségnek (legyen szó egy, öt, tíz, száz, vagy ezer emberről), aki éppen a játékodat hallgatja. Ha egy valakinek szép emléket, örömet, elgondolkodást okozol, akkor már megérte felvenni a hangszert.
A következő kérdésem talán furcsán fog hangzani, de kérlek válaszold meg nekem, mit jelent számodra egy hegedű? Az életedben, a mindennapjaid részét képezi a hegedű, a zene. Eltudnád képzelni máshogy is az életed, mindezek nélkül?
Hát, ez egy nehéz kérdés, de semmiképp sem akarok közhelyekkel válaszolni rá. Őszintén, nem tudom mihez kezdenék, ha a zene egyik napról a másikra tiltólistás lenne, vagy megszűnne létezni. Biztosan elkezdenék valami teljesen mást tanulni – valószínűleg kissé savanyú szájízzel, mert muszájból tenném azt… A hegedülés, a zenélés és a tanítás szerves részét képezi a mindennapjaimnak. A tanáraimtól az évek alatt rengeteg tudást és nevelést kaptam – általuk és a zene által válhattam többek között empatikus emberré is. A hegedülés, a zenélés megtanította nekem, hogy sosem szabad feladni semmit, sem fizikálisan, sem mentálisan és hogy minden apró eredményért nagyon meg kell küzdeni. Egy bizonyos fajta rendszert is vitt az életembe. Nem utolsó sorban immáron ez az a foglalkozás, ami a mindennapi betevőt biztosítja számomra. Avagy elég sok szál fűz össze kettőnket: a zenét és engem.
Jelenleg három helyen is oktatsz hegedűt kisgyerekeknek. Milyen érzés a tanár bácsi szerepében lenni? Mik a tapasztalataid, mint fiatal pályakezdő tanári szakmában?
Mindig is szerettem volna tanár lenni (sokkal inkább, mint zenekari zenész). Ezelőtt Magyarországon tanítottam 2 évig. Az elején nehéz volt, mert nem tudtam, hogy mit és hogyan kellene elkezdeni tanítanom a gyerekeknek. Pár hét után, mikor már egy kicsit belerázódtam a feladatokba, sokkal jobb érzés volt bemenni a munkahelyre és kollégákkal körbevéve dolgozni. Aztán tavaly nyáron hazajöttem és szerencsére mindjárt sikerült is munkát kapnom az első zeneiskolámban, anyaintézményemben, a Topolyai Zeneiskolában. Itt érzem magam igazán otthon. Úgy érzem, hogy most kezdődött el egy olyan korszak, melyben legtöbbször nem én kapom a tudást, hanem nekem kell azt átadnom másnak. A saját tanáraim által kapott tudást, nevelést nem „kötelességtudatból” adom át a diákjaimnak, hanem azért, mert ez az, amit szeretek és tudok is csinálni. Jó érzés a diákjaimat nem csak zenélni tanítani, hanem az életre is nevelni, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan azt az én esetemben is tették a tanáraim. Jó érzés, mikor egy diákon látod, hogy boldogan, óráról-órára magabiztosabban, őszintébben és ügyesebben játszik, fejlődik, ahogy látod rajta, hogy kimondatlan hálával, mosollyal köszöni meg az éppen kapott tudást, vagy ahogyan egyre jobban odafigyel a zongorakísérőjére, kamaratársaira (majd ennek hatására később az életben másokra is, így válva jobb emberré). Ezek azok az apróságok, amelyek egy nehéz napot is szebbé tudnak tenni egy tanár életében.
Mi a célod a továbbiakban? Mik a terveid a jövőre nézve? A zene, a hegedű ezentúl is a mindennapjaid rész lesz?
Mivel már nincs általános, alapfokú, középfokú iskola, egyetem, vagy hasonló oktatási intézmény, melynek hallgatója vagyok, nekem kell meghatároznom saját magam felé, mi az, ami engem érdekel, mi az, amin szeretnék fejleszteni, vagy mi az a dolog, amit nem (vagy nem jól) tudok, de szeretném jól megtanulni. Elég sok célom van már most is, amiket szeretnék megvalósítani az elkövetkező években. Vannak olyan céljaim, amik nem köthetők a zenéhez. Ilyenek például a nyelvtanulás, a történelmi-, földrajzi- és vallási ismereteimnek a bővítése. És vannak zenei céljaim is: a hangfelvételezés, szólisztikus koncertek szervezése, zenekari zenélés, turnézás, stb. De ezek mellett még biztosan jönnek idővel potenciális új ötletek, melyeket igyekszek majd megvalósítani.
