Az elmúlt héten néhány napot a szlovén-olasz határ mentén töltöttem el és bejártam a gyönyörű Soča-völgyét. A gyönyörű türkizszinű folyó kanyarogva folyik le a Júliai-Alpok ezerméteres hegyei között. Idősebb olvasóink valószínű, hogy Soča néven ismerik a folyót, esetleg tanulhattak a völgyben működő partizánokról, de ez ugyanaz a folyó, amit olaszul és magyarul is Isonzónak hívnak, ami komoly hadszíntér volt az első világháborúban az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország között. 1915 és 1917 között 12 nagy csatában feszültek egymásnak a felek, ami után nagyjából félmillió olasz és 200-300 000 osztrák-magyar katona maradt a harcmezőn. A hatodik isonzói csata egyik epizódja volt a Doberdó melletti küzdelem, ahol a magyar katonák hatalmas veszteségeket okozva nem tudták feltartóztatni az Gorizia városát támadó olasz alakulatokat. A hatalmas veszteségek miatt Doberdó az első világháborús magyar emlékezet egyik sarokköve lett, elég csak a „Kimegyek a doberdói harctérre” című dalra gondolni, esetleg a településen lévő magyar kápolnára, mely egyfajta zarándokhellyé vált.
A legnagyobb csata az utolsó, az 1917-es caporettó-i áttörés volt, mely az császári-királyi hadsereg egyik legnagyobb fegyverténye lett, az olasz második hadsereg szinte teljesen megsemmisült és a frontvonalat nagyjából 100 kilométerrel tudták nyugatra tolni. Ma itt Capotettóban (szlovénul: Kobarid) egy nagyon igényes múzeum található, mindenkinek ajánlom, még magyar nyelvű anyagok is vannak a múzeumban. A tárlat megtekintése után az információs pultnál megkérdeztem, hogy a környéken merre vannak osztrák-magyar katonatemetők. Azt a választ kaptam, hogy nagyjából minden településen, aminek először megörültem, utána pedig belegondoltam a válasz mélységébe.
Kíváncsi voltam, hogy milyen körülmények között vannak ezek a temetők és hogy látogatják-e őket, vannak-e virágok, gyertyák. A tájékozódást segítette, hogy a legtöbb helyen útjelző tábla is mutatta az irányt és meglepetésemre, a temetők nagyon jó állapotban voltak, elkerítve, fákkal körbevéve. A katonák sírjait szőnyegszerű puha moha fedte be. A sírokon néhány esetben volt magyar, osztrák, szlovén nemzetiszínű szalag, mutatva a Monarchia haderejének vegyes nemzetiségi összetételét, de virággal csak egyszer találkoztam, sőt, a legtöbb sír névtelenül meredt az ég felé. Az itt meghalt katonák névtábláit (már ha voltak) elmosta az elmúlt száz év, elmosta szépapáink, ükapáink neveit, akik elmentek, de nem jöttek haza.
Osztrák-magyar katonatemető Trentánál
Ahogy ott a hegyek lábánál üldögéltem, eszembe jutott az egyik könyv, amit nem olyan régen olvastam egy francia szerzőpáros, Stéphane Audoin-Rouzeau és Anette Baker tollából. A szerzők szerint szükség van az első világháborús ismereteink kiegészítésére, mert az eddigi történetírás egy élettelen történet volt: dicső csatákra, hadmozdulatokra, haditermelésre, stb. fókuszált és kevésbé foglalkozott azzal, hogy min mentek keresztül ezek a katonák. Ennek legfőbb oka a szemérmesség, az átélt borzalmakról, szenvedésekről, öldöklésről nem szívesen beszéltek és írtak, ha pedig igen, az nem vált a világháborús kánon része. A világháború előtt még voltak dicső csaták, ahol a bátorság, az erő és az ügyesség egy kis szerencsével párosulva megóvhatta a katonák életét. A heroizmus, a bátorság, a katonai erőszak pozitív esztétikája a világháborúban eltűnik, amit a propaganda még próbál ellensúlyozni. Az első világháborúban az erőszak és a technológia olyan szinteket ért el, amiben már nem volt semmi dicsőség. Az egyéni adottságok teljesen eltűnnek a tűzerővel, a csaták a korábbi néhány órától, néhány hétté, néhány hónappá hosszabbodtak és bár a tervezőasztalnál ez máshogy látszik, de a csatákra még inkább rátelepedett a háború köde, amikor a katonák a harcmezőn bombatölcsérek és szögesdrótok között harcolnak, mészárolnak vagy próbálnak a legrosszabbtól menekülni.
Az erőszak azonban nem csak anyagi, hanem ideológiai alapokon is állt, a propaganda olyan szintű gyűlöletet táplált az emberekbe, hogy a civilizáltnak tartott világ civilizáltnak tartott állampolgárai egymás halomra gyilkolták. Az első világháború 4 éve alatt naponta átlagosan 900 francia halt meg és 1100 német. Ezek a számok között pedig ott a másik fél is, aki meghúzza a ravaszt. A halálnemek is megváltoztak, korábban a legnagyobb veszteségeket a betegségek jelentették, míg itt a klasszikus ölés. Az erőszak a félelemből táplálkozott, a saját félelemtől való megszabadulástól a katonák minden erkölcsi gátat levetettek. Emiatt megadás aktusa minden korábbinál bizonytalanabbá vált, sokszor egyszerűen lemészárolták a magukat megadó katonákat.
Névtelen sírok Bovecnél
Az eddigi kutatások nem foglalkoztak a pszichológiai kérdésekkel, a háborúban elesünk, de mi nem ölünk, és ki az a hadtörténész, aki megkérdőjelezi a résztvevők beszámolóit? Nem tudjuk, hogy a háborús erőszak milyen befolyással volt az önértékelésre és a személyes identitásokra. Gondoljunk bele, hogy a statisztikák alapján a folyamatos harcok 35. napjánál a katonák 98 %-ánál (!) jelentkeztek pszichikai zavarok, ezért igyekeztek a lövészárkokban rotálni a katonákat, amennyire erre lehetőség volt. Ezeket a pszichológiai zavarokat pedig a korban gyávaságnak, vagy a kötelesség alóli kibújásnak tekintették, pedig az emberi lélek nem arra van programozva, hogy bármelyik pillanatban brutális halálállal hallhatunk. A hetven millió katona közül a katonák több mint fele szenvedett fizikai erőszaktól, haláltól, sebesüléstől, hadifogságtól, pszichológiai zavaroktól. A hazatért katonák pedig tovább éltek az átélt traumákkal. Sokkal nehezebb volt ez a hazatérés azokba az országokba, ahol nem győztesként, hanem legyőzöttként tértek haza és a több éves szenvedést feleslegesnek láthatták, nem véletlen, hogy a vesztes Németországban, vagy az áldozatokhoz képest keveset nyerő Olaszországban elindult az erőszak spirálja, ami végül a második világháborúhoz és a holokauszthoz vezetett. Még nehezebb volt a helyzet azokban a legyőzött államokban, amelynek területeit is elcsatolták. Itt nem csak hogy megfelelő társadalmi támogatásra nem találtak, hanem legtöbb esetben még a hadinyugdíjat is megtagadták a lebénult katonáktól. Ez a tény pedig az átélt traumák feldolgozását még inkább megnehezítették.
Számos kishegyesi is életét vesztette a csatákban. Vajon ők hol nyugszanak? Itt, a moha alatt, fent Galíciában vagy a jelöletlen föld alatt Közép-Szerbiában. Ezeken gondolkodtam ott, az Isonzó völgyében és elmondtam egy imát azokért, akik nem jöttek haza és elmondtam egy imát azokért, akik hazajöttek.
