Főoldal RiportHelytörténet Interjú Marković Radmilával, Kishegyes legújabb díszpolgárával

Interjú Marković Radmilával, Kishegyes legújabb díszpolgárával

írta: Csőke Márk
1 hozzászólás 316 megtekintés

Nem mindennapi alkotó életút után kapta meg a díszpolgári kitüntetést. Hogyan indult az gyermekkora?

Belgrádban születtem, édesapám Marković Jovan, édesanyám Süli Veronika. Édesapám belgrádi szerb volt, édesanyám Belgrádban szolgált, ott ismerkedtek meg, ott születtem meg. Édesanyám szerette volna, ha Ljubica, vagyis Ibolya leszek, de a körösztapám mondta, hogy szó se lehet róla, a lány csakis Radmila lehet. Az édesapám nem volt alkoholista, nem ivott, de anyám szerint akkor három napig részeg volt örömében, mert kislány lettem, ő meg sokáig haragudott, amiért kislány lettem. Ez igaz, ilyen tekintetben anyám rosszabb bármelyik szlávtól, aki csak fiút akar. Amikor erre rákérdeztem, azt mondta, hogy azért nem szereti a lányokat, mert a nőknek rengeteget kell dolgoznia odahaza, a munkahelyén, főzni, mosni, takarítani, vasalni, a férfi meg hazajön a munkából, leül a tévé elé vagy újságot olvas. Az ő idejében persze a férfiaknak volt a szava döntő. Szlávoknál ez fontos, hogy a fiú vigye tovább a nevet.

Meddig éltek Belgrádban?

A háború alatt születtem, 1940-ben. Apám beállt a partizánokhoz, de előtte elintézte, hogy hazajöhessünk az anyai nagyanyámhoz. Kishegyes ekkor, 1941 és 1944 között Magyarországhoz tartozott, és mivel az anyám magyar volt, ezért apám úgy gondolta, itt a legbiztonságosabb élni. Belgrádban anyám mesélte, hogy ha megtudták, hogy valaki a partizánokhoz csatlakozott, akkor a családot vitték Banjicára egy koncentrációs táborba, és onnan elég sokan nem tértek vissza. Apám úgy gondolta, jobb helyen leszünk mi Hegyesen és igaza is volt. Leveleken keresztül kommunikáltak, hogy hogyan intézték ezt abban az időben, azt nem tudom, de minden levelét úgy fejezte, hogy vigyázz az én Radicámra.

Anyám őrizgette ezeket a leveleket, de halála előtt megkért engem, hogy égessem el mind egy szálig, én pedig eleget tettem a kérésének, bár egyet megtarthattam volna, de ezt kérte, így hát megtettem, amit kért.

Belgrádban hagytunk mindent, annyi maradt meg nekünk, amit akkor az anyám egy kofferban elhozott. Voltak abban játékaim, ruháim meg anyámnak egy váltásruha, így olyan szegények voltunk, mint a templom egerei. Nagymamámnál éltünk, anyám dolgozott, cséplőgépnél, meg mindenhol, ahol volt munka. Apám elesett a háborúban, így anyám nyugdíjat kapott az apám után.

Nem is emlékszik az édesapjára?

Egyetlen képem van róla a memóriámban. Egyszer, amikor felemelt, pindurka voltam, alulról nézett rám és potyogtak a könnyei. Ez azért maradt meg bennem, mert az apámat korábban mindig mosolyogva láttam. Csak erre emlékszem.

 

Hova járt iskolába?

A háború után Kishegyesen telepedtünk le, az általános iskolát itt fejeztem be Kishegyesen. Nem voltam egy ártatlanság, ne bántsuk a mostani generációkat, idehaza angyalkák voltunk, amikor nem, akkor járt azért a pofon is, a lelki világunk nem tört össze, de volt olyan, hogy kaptunk új tanító nénit és mindenféle csintalanságot követtünk el, hogy visszakapjuk a korábbi tanítónkat, Straub Józsefet. Még aláírást is gyűjtöttünk a szülőkkel, a piacon, de ez nem járt sikerrel. Az aláírásokat a Községházára is eljuttattuk, de nem volt sikeres az akció, gondolom, jót nevettek rajtunk.

Általános iskola után merre tanult tovább?

Gimnáziumban jártam Szabadkára, a tanítóképzőbe akartam menni, már akkor is a pedagógia felé kacsingattam, de nem vettek fel, mert a térdem megsértettem nyolcadikos koromban, porcogótörés volt a jobb térdemben. A tornatanárnő azt mondta, hogy semmi szín alatt nem lehetek tanítónő, mert ott sokat kell tornázni. Akkor hazajöttem sírva, anyám azt mondta, hogy ne sírjak, beírat a gimnáziumba. Magyar tagozatra íratott be és ott jártam. Matematikával sokat küzdöttem, de szerettem ott tanulni, ott laktam a Domban.

Milyen emlékei vannak a szabadkai évekről?

Szerettem Szabadkán, nagyon jó osztályba jártam, úgy hívtak, hogy Radi. Azután a Magyar Tanszékre ment majdnem a fél osztályom. Továbbra is maradtam a Radi, barátnők voltunk, barátkoztunk, szép emlékeim vannak erről az időszakról.

Hogyan vezetett az út a doktorátushoz?

Az egyetemen komolyabban hozzáálltunk a dolgokhoz, versenyre is készültem, nem volt semmi problémám, szerettem ott tanulni. Később elhatároztam, hogy doktorálni fogok, minden további nélkül a tanárnő megírta az ajánlólevelet, megmondta, hogy kihez menjek, ki az, aki becsületesen foglalkozik azokkal, akik innen elmegyünk hozzá. Azt el kell mondanom, hogy az ë-ző nyelvjárásól nem voltam hajlandó lemondani. Amikor elmentem a tanárhoz, mondtam, hogy tanár úr, én ë-ző nyelvjárással beszélek, ha elfogad, és lehet ilyen módon is doktorálni, akkor szeretnék jönni, de nem vállalom az áttérést, mert az e-ző nyelvjárás az én számból rettenetesen hangzik. Azt mondta, hogy szebben beszélek, mint ők Magyarországon, szereti hallgatni az újvidéki rádiót, mert szebben beszélünk mi, mint a magyarországiak.

Milyen témában írta a disszertációját?

Kishegyesi földművelés és állattartás szókincsével foglalkoztam, de közben fölmerültek más dolgok is az öltözködés, a viselkedés, szóval sok minden, és azt is feldolgoztam. Erről egy könyv is megjelent. Kutatás közben elmentem a kovácshoz és minden szerszámot, hogy dolgozik, mit dolgozik, feljegyeztem. Elmentem a takácshoz, ő bár nem dolgozott, de megmutatta a szövőszéket, állványt, bemutatta, hogyan dolgoztak rajta, minek mi a neve, hogy hogyan eresztenek és kenynek. Mindenhol nagyon nagy szeretettel meséltek, egy 90 éves bácsival szerencsém is volt, aki juhász volt, ő rengeteget mesélt, és rengeteg adatot felhasználtam a tudásából. Például az apáca az a bárány, amelyiket meg akarják tartani majd idősebb korára tenyészállatnak, ameddig nem kerül kos alá, addig őt hívják a juhászok apácának. De érdekes, hogy a helyi juhászok Mátyás királyról szóló mondákat is ismertek. Vittem magammal a magnetofont és így dolgoztam.

Mikor kezdett el az irodalommal foglalkozni?

Az irodalmat mindig is szerettem, elemezni különösen élveztem. Amikor nyugdíjas lettem, akkor először a “nagymamaszervízt” nyitottam meg, de amikor ők kiröppentek, elmentek középiskolába, akkor úgy éreztem, hogy megháborodok, nem nézhetek állandóan televíziót, olvasni is olvastam már eleget, és úgy éreztem, hogy megháborodok, így kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással.

Mikor írta az első versét, emlékszik-e?

Persze, hogy emlékszem. Nyolcosztályos koromban, megjelentették a Jó pajtásban is. Biztattak is, hogy írjak még, de a gyerekek csúfoltak, úgyhogy akkor egy ideig nem írtam. Azután egyetemista koromban párat írtam, de inkább nyelvtanversenyekre, szavalóversenyekre jártam, inkább az elemzés volt az erősségem.

Akkor keztem el írni, amikor magamra maradtam. Mindkét gyerekem rámszállt, hogy tessék venni egy számítógépet. Azt sem tudtam, hogy kell bekapcsolni, de volt egy 4 hónapos tanfolyam Hegyesen, és oda íratkoztam be. A fiatalember nagyon értett a komputerekhez, de nehéz volt megtanulni kezelni a számítógépet. Nem tudom a neveit az ilyen-olyan meghajtónak, de ma már jól tudom használni a számítógépet.

Hova szokott publikálni? Vannak helyezései is?

Sok helyre szoktam publikálni, mint például a poet.hu, Újkelet, Magyarok vagyunk Európában, Partium, Szövétnek. Sok díjam is van, különböző versenyeken van első, második, harmadik díjam is. Például a Magyar nyelven író költők versenyen az év versénél oklevéldíjam is kaptam szerelmes versek és szabadversek témában is. Ez nekem a legkedvesebb.

Mostanában fordítok szerbre, verseket és elbeszéléseket is, meg is jelent az elbeszélésem, versem is szerbül. A lányom a recenzens, ő adja rá az írásaimra az áment. Van egy regényem, amit szeretnék, ha még életemben megjelenne. Ha azt kiadná valaki, akkor nagyon sokat jelentene.

Gondolom már fiatal korában jól beszélt magyarul és szerbül is, amit munkája alatt kamatoztatni tudott.

Utálom, ha megkérdezik, hogy mi vagyok. Én ember vagyok. Ma olyan világot élünk, hogy magyar vagy szerb vagy, horvát, esetleg hottentotta. Én azt mondom, hogy szerb vagyok, magyar anyanyelvvel. Tetszik ez valakinek vagy sem. Nagyon tisztelem és szeretem az apámat, nagyon szeretem és tisztelem az anyámat, a szerbeket és a magyarokat is.

Nem volt abban az időben a nemzetiségek között probléma. Nem lehetett szidni valakit így, hogy a magyar anyád, mert úgy fülön fogták volna, hogy sej-haj, nem lehetett valakit a nemzetiségén keresztül szidalmazni. Az én öcsém Horvátországban élt, ott Karlovacon élt, amikor meglátogattuk a kupéban volt horvát, szerb, rutén, mi, vegyesen, nincs ezen a tájon senki tiszta vérű. Ma is keverednek, vannak vegyes házasságok, nemhogy a török, tatár, német alatt.

A Vajdasági Pedagógiai Intézetben és az Oktatási Minisztériumban is dolgozott, milyen munkakört töltött be?

Amire legszívesebben emlékszem vissza az az, hogy új programot kellett készíteni a magyar iskoláknak, mert nagyon pocsék volt az előző, alig volt magyar irodalomból valami a tankönyvekben. Fogtam egy kis verset a szlovákoktól, cigányoktól, románoktól, bolgároktól, a többi pedig magyar irodalom és világirodalom volt. Nagy segítséget is kaptam Bori Imrétől, felkerestem, mondtam, hogy nem tudok érte fizetni, mert  az intézet erre nem ad támogatást, de úgy érzem, ezt egyedül képtelenség. Azt mondta, hogy a maga elődjeinek is felajánlottuk a segítségünket, de nem fogadták el. Rengeteget segítettek a gyakorlópedagógusoktól is, úgy érzem, egy korrekt, jó programot készítettünk, ahol a magyar irodalom a program 60-65%-át adta ki. Ez a nyolcvanas évek végén volt.

Azonban jóindulatú emberek mindig vannak, fel is jelentettek minket, hogy olyan programot készítettem, amiben csak magyar irodalom van, de a szerbeknél is ugyanúgy volt. Előtte az egyik kollégám, most már megmondhatom a nevét, mert ő is nyugdíjas, Jakov Kisjuhász, bejött és mondta, hogy nagyon készülj fel a következő összejövetelre, mert ezt meg fogják tárgyalni. Így rengeteg munkával felkészültem az értekezletre, előadtam az érveimet és elfogadták a tantervet.

A 90-es években már jöttek a problémák, utána szemináriumokat tartottam 1995-ig, a nyugdíjba vonulásomig. Könyörögtek, hogy ne menjek, de a térdemet összeroncsoltam, és nehezen tudtam járni. Szerencsére ez egy kanizsai kezelés után rendbejött.

Tanítóként is dolgozott Hegyesen, milyen emlékei vannak ebből az időből?

Szerettem tanítani. Osztályfőnök koromban történt, hogy az osztályomnak nem volt hatodik órája, nekem pedig volt, és odaadtam nekik a kulcsomat, akkor ott laktam még a központban, elmentek, megfőzték a kávét, maguknak és nekem is, lefordították a kávét, és jósoltam nekik. Akkor megszűntem tanárnő lenni, Radmila néni vagy Radmila mama lettem, jósoltam nekik a kávéscsészéből, főleg a lányokat érdekelte, hogy mi lesz a jövőben. Ettől szebbet el sem tudok képzelni.

Az írás mellett nagy szenvedélye a kerámia is, mióta foglalkozik kerámiákkal?

A kerámiát akkor szerettem meg, amikor nyolcosztályosba jártam, ott egy tantermet átalakítottak, kemence is volt, a mellette lévőben meg lehetett dolgozni. Jöttek mindenfelől és készítették a kerámiákat. Óra közti szünetekben bementem és néztem, ahogy dolgoznak, nagyon tetszett, ahogy dolgoznak. Rendszeresen jártam és néztem őket és egyszer egy belgrádi keramikusnő mondta, hogy ha már állandóan itt vagy, miért nem fogsz meg egy kerámiát, és csinálsz valamit. Fogj egy tányért és rajzolj bele valamit. No, megpróbáltam. Fogtam, és belerajzoltam három tulipánt, amit Juci barátnőm madaraknak nézett. Így kezdődött, lesegettem, ki hogyan csinálja, és így tanultam a dolgokat.

Sajnos amikor bejött ez a jóvilág, amikor ránk szakadt, akkor már nem lehetett művészeket hívni, nem volt rá keret, de sajnáltam, hogy megszakad a kerámiaművészet kontinuitása, közeledett az ötven éves jubileum, így gyerekeket szedtem magam köré, agyag volt bőven. Abban az időben vette meg a Wienerberger a téglagyárat, elmentem a községi elnökkel, és megbeszéltük, hogy szeretnénk itt égetni, de úgy beszéltük meg, hogy amennyi téglát leveszünk, annyit ki is kell fizetni. Ezt magamra is vállaltam, nem a gyerekekkel fizettettük meg. De hamarosan ki is zsuppoltak bennünket, a lépcsőkre, folyosókra kellett raknunk az elkészült műveket. Egyszer történt, hogy az ezt jeleztem is felháborodásomat az egyik dolgozónak, aki utána elment és amikor visszajöttünk, akkor mondta, hogy maradhatunk nyugodtan, ki is jelölt egy részt, hogy hova tudjuk pakolni a dolgainkat. Utána derült ki, hogy ő volt a Wienerberger igazgatója.

Aztán bezárt a Wienerberger, dolgozgattunk, és Pál Károlynak köszönhetően kaptunk tűzrevalót, de mester nélkül nem tudtuk használni, a tüzelésnek külön technikája van. Nem volt már hol kiégetni. Szalma István, testvérével Csernus Lacival csináltatott saját költségén egy nemzetközi kerámatábort. Gyönyörű volt. Olaszországból, Magyarországról és még a jóisten tudja honnan jöttek. Az volt az utolsó szép kerámiatábor, ahol amatőröket is, gyerekeket is foglalkoztattunk. Az egészségem sajnos nem olyan, hogy magamra vállaljam azt, hogy dolgozzam, én megtettem a magamért, most vállalja a felelősséget más.

Mit szólt a díszpolgári kitüntetéshez?

Nagyon örülök neki, eszem ágában sem volt, hogy valakinek eszébe jut, hogy kitüntessenek. Én is mondtam, hogy dolgoztam tudásomhoz mérten, benne voltam a kulturális életben is és úgy érzem, hogy megálltam a helyem. Volt diákom, aki azt mondta, hogy azért lett tanár, mert én tanítottam neki a magyart, ami többet ér bárminél. Jól esik az embernek és hálásan köszönöm a Helyi Közösségnek, azoknak az embereknek is, akik ajánlottak, utólag tudtam meg, hogy a Nyugdíjas Egyesület ajánlott. Jólesik, ha az utcán megállítanak és gratulálnak, de az még jobban esik, amikor azért állítanak meg az utcán, hogy köszönöm tanárnő, hogy megtanított szerbül, mert az életemben, a munkámban nagyon nagy hasznát veszem.

 

 

 

Kishegyes Helyi Közösségének Tanácsa 2021. február 26-i döntésével Kishegyes díszpolgárává választja Radmila Markovićot. Belgrádban született 1940. november 4-én. Apja Jovan Marković, anyja Süli Veronika. Rövid belgrádi évek után édesanyjával Kishegyesre költöztek, itt végezte el az általános iskolát, majd Szabadkára került gimnáziumba. Kiváló tanuló, ezért fel sem merült, hogy nem folytatná tanulmányait. Abban az időben ez nem is volt annyira egyértelmű, gimnáziumi évek az 50-es évek másodi felében, míg az egyetemi évek a 60-as évek közepére datálódnak. Az újvidéki Bölcsészeti Karon magyar nyelv és irodalom, illetve szerb nyelv és irodalomból diplomázott. Majdhogynem az elsők között szerzett diplomát, hiszen a Magyar Tanszék 1959-ben kezdte meg a képzést.

Tanulmányait sose hagyta abba, így hamarosan Szegeden a József Attila Tudományegyetemen doktorált magyar nyelvből. Magyar- és szerbtanárként dolgozott az általános iskolában, középiskolában és az egyetemen is. Neki köszönhető, hogy a hetvenes években Kishegyesien is működött az általános középiskola, vagyis a 9.-10., melynek igazgatója is volt. A Vajdasági Pedagógiai Intézetnek hosszú ideig volt tanügyi tanácsosa, majd az intézet megszűnésével az Oktatási Minisztériumban önálló szakmai munkatársként dolgozott 1995-ig, a nyugdíjba vonulásáig. Radmila Marković a kornak megfelelően aktív politikai tevékenységet folytatott. Elnöke a Községi Szociális Szövetségnek és jelentős szerepe van korának politikai vezetőségében. Szakmai tevékenysége folyamán számos munkája jelent meg közlönyökben, folyóiratokban, írt kritikákat, recenziókat, tankönyveknek a társszerzője volt, néprajzi kutatómunkát is végzett népszokások és nyelvjárás témakörben. Többek között megjelentette a Kishegyesi földműves és állattartás szókincse c. könyvet. Szótárkészítéssel és műfordítással is foglalkozott. Radmila Marković nyugdíjba vonulása után aktív közéleti munkát folytatott, részt vett a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület munkájában, majd hosszú ideig elnökségi tag is volt.

Az agyag szeretete meghatározó volt életében. Amatőr keramikusként alkotóműhelyeket szervezett mind a felnőtteknek, mind a gyerekeknek egyaránt. Az utóbbi időben mindinkább az írás felé fordult, verseket, novellákat ír, melyekben kirajzolódik Kishegyes szellemi és néprajzi világa. Rövid történetek az életemből és A vágyak kútja könyv formájában is napvilágot látott. Radmila Marković ír, publikál, verseket alkot, közzé tesz internetes felületeken, internetes kiadványokban. Közösségi oldalakon a fiatalokat megszégyenítő ambícióval teszi közzé írásait, költeményeit, részt vesz könyvtárak, internetes irodalmi portálok versenyfelhívásán. Számos alkotása megjelent neves, internetes irodalmi portálokok antológiájában: poet.hu, Újkelet, Magyarok vagyunk Európában, Partium, Szövetnek, Aradi Kulturális Szemle, Ausztráliában megjelent Kultúra Portál, csakhogy néhányat soroljunk.

Radmilának egy fia és egy lánya van, valamint három tehetséges unokája. Kívánunk neki boldog és jó egészségben eltöltött alkotó éveket!

 

1 hozzászólás
1

Még ez is érdekelheti

1 hozzászólás

Radmila Marković
Radmila Marković 2021-07-12 - 19:14

Nagyon szépen köszönöm Csőke Márk főszerkesztőnek, ezt a terjedelmes interjút, ami kellemes hanguatban folyt le.
Sok mindenről ír, és ami nagyon tetszik, a spontán beszélgetlst adta vissza lektorálás nélkül, és z beszélgetéskor én magam sem igyekeztem választékosan kifejezni gondolataimat.
Beszélgettünk és köszönöm még egyszer a nem rendhagyő interjút.
Ha megengedi, ajénlani fogom ismerőseimnek, barátaimnak az Ön által készített interjút.

Mardok tisztelettel: Radmila

Válasz

Mondja el véleményét