Kishegyes a szabadságharcban

Amikor az 1848/1849-es forradalom és szabadságharcról van szó gondolhatunk a március 15-i pesti eseményekre, a dicsőséges tavaszi hadjáratra, a győztes hegyesi csatára, a honvédekre és huszárrohamokra, eszünkbe juthat Görgei és Kossuth, az aradi vértanúk, Damjanich vagy Kiss Ernő. Az ilyen meghatározó események ismertek és méltón meg is kell róluk emlékezni. A kisebb történések, például egy falu 48/49-es története kevésbé ismert, így ki szeretném egészíteni meglévő tudásunkat, hogy el tudjuk képzelni hogyan élhették meg ezt az időt az átlagemberek, felmenőink, helyi földművesek, iparosok, anyák, gyermekek: a kishegyesiek.

Az 1848. évi márciusi eseményeket kezdetben a szerbek is örömmel fogadták, azonban a szerbséget, mint nemzetet el nem ismerő Kossuth és a délvidéki szerbség között már hamar kirobbant a feszültség. A többségében határvédelemmel megbízott szerbek fegyvert ragadva, a Habsburg-ház támogatásával követelték az autonóm Szerb Vajdaság létrehozását. A fegyvert ragadó szerbekhez hamar, már 1848 júniusában több ezer ún. szerviánus, szerb martalóc csatlakozott, akik a Szerb Fejedelemség területéről szivárogtak be, hogy támogassák nemzettársaikat és bőséges zsákmánnyal térjenek haza az óhazába. Megjelenésük új színt vitt be a korábban egymás iránt toleráns megértést tanúsító vidékre, megkezdődött a délvidéki szerb felkelés.

A szerveződő magyar honvédségnek még nem volt akkora ereje, hogy kiszorítsák a felkelőket, a hadmozdulatok ismertetésével azonban most nem terhelném az olvasókat. Hogy pontos képet kapjunk mi is történt, idézném Kolowrat, osztrák császári főtiszt 1848 augusztusi jelentését: „… olyan rendkívüli szánalmas és szomorú látványban volt részünk, amely megrendítette a szívünket. Sok száz kocsi közeledett: sebtében összekapkodott holmikkal, asszonyokkal és gyermekekkel megrakodottan.”  Járek német és Temerin magyar lakossága indult útnak észak felé, hogy ha már vagyonukat nem is, de életüket megóvják.

Temerin katolikus plébánosa, Novák Antal emlékezései szerint a 8500 temerini lakos ruha, vagyon és lakás nélkül maradt és a menekülők legnagyobb része Kishegyesen talált menedéket. Nagy részük ugyanis „hazatért” Kishegyesre, hiszen az 1780-ban telepített Temerin községbe sok hegyesi család települt be. Pontos kimutatásaink nincsenek, hogy mennyi menekülttel kell számolnunk Kishegyes esetében, de a legkisebb becslés is ezres nagyságú menekülttel számol. Az ilyen „szaladás” nem volt ritka, a falu életében is többször kétszer előfordult, egyszer 1849 januárjában, míg a második júniusban, de a hegyesiek csak Csantavér határáig jutottak, de például a szomszédos település, Bácsfeketehegy lakosai Kiskunhalasig meg sem álltak. Ezt az 1849. január 23-án történt eseményt „Mári-napi szaladásként” tartja nyilván az emlékezet.

Kishegyesen maradt azonban Botka Mihály, a település esperes plébánosa és az egyház kasszájában lévő pénzt odaadva a betörő szerbeknek megmentette a falut és lakosságát a feldúlástól. Munkája miatt betekintést nyerhetünk a település történetébe. Botka halotti anyakönyveit elemezve Virág Gábor  megállapította, hogy 1846 és 1850 közötti időszakot leszámítva a közeli években a halálozások száma 150 és 200 között mozgott. Azonban 1847-ben már 318-an, 1848-ban 634-en (!), 1849-ben 654-en (!) vesztették életüket. Nem csak a szerb csapatok vérengzéseire kell gondolnunk, hanem a nehéz körülmények és az 1847-ben újból meginduló kolerajárvány is szedte áldozatait a túlzsúfolódott településen. Elgondolkodhatunk, milyen állapotok lehettek a Délvidéken, ha az 1848 és 1852 között Kishegyesen elhunyt 1669 személy közül 506 menekült volt: 338 temerini és 100 szenttamási. A halottak magas száma valóságos demográfiai katasztrófa volt ez a település történetében.

Fontosnak tartom, hogy szóljak még néhány szót Botka Mihály esperes plébánosról, akinek sírkövét idén helyezték át méltó helyre: a szabadságharc utolsó győztes csatáját hirdető obeliszk közvetlen közelébe, elődei, Vida István és Kintsey József plébánosok mellé. A szegedi születésű Botka szemináriumi éveit Kalocsán töltötte, majd Jánoshalmán és Temerinban is szolgált. Kishegyesre 1840-ben került és 1866-ig, haláláig itt működött. Működéséhez köthető templomunk renoválása és egy szegény gyermekek iskoláztatásának támogatását szolgáló alapítvány létrehozása is.

Botka Mihály sorsát Németh István is a szívén viselte, így beszámolóm az általa az 1994-ben, a délszláv háború idején a Magyar Szóban megjelent írásával zárnám:

Egy porladó kézről

Úgy hallom, készül szülőfalum monográfiája, alig várom a megjelenését. Bizonyára szó esik majd benne az 1848/49-es eseményekről is.

Abban az időben Botka Mihály esperes állt a kishegyesi plébánia élén. Őt idézem, ahogyan ezt a „megholtaknak jegyzőkönyvé”-be bejegyezte:

„1849-i év január 24-én a hegyesi lakosok e falut többnyire mind elhagyták, ez (idő) alatt a néhány (ott)hon maradtak közül némelyek megölettek, néhányan meghaltak”.

Ez volt a hegyesiek első nagy szaladása.

Futottak a szerb csapatok elől.

Odahaza valószínűleg magatehetetlen öregek és a betegek maradhattak.

De még a lakosság jóformán el se menekült s a szerb csapatok be se vonultak a faluba, a fölfordulásnak máris megvolt az első áldozata: „Biber János, Tóth Anna férje január 23-án agyonüttetett egy magyar rabló által, mivel a rablást neki tiltotta.”

Vagyis a rablót lefülelhette, s rá is szólhatott, esetleg ellene is szegülhetett a rablásnak, a rablónak.

Botka Mihály esperes elhallgathatta volna a rabló nemzetiségét; az emberek már valószínűleg abban az időben sem szerették, ha valamelyik elfajzott nemzettársuk bűncselekményével bemocskolja a nemzet nevét.

Ezt még ma sem szeretik túlságosan.

Ha azonban mégis sor kerül rá, nem viselkednek úgy, mint néhai Botka Mihály esperes, hanem a rablót, a tömeggyilkost védelmükbe veszik, nemzeti hőssé avatják, s az általa elkövetett gyilkosságot egy más nemzetiségű rabló vagy tömeggyilkos nyakába próbálják varrni.

Fölösleges „friss”, „élő” példákra hivatkozni.

Botka Mihály, ha nem lett volna tisztességes, ha nem ragaszkodott volna a tényekhez, elhallgathatta volna a „mellékes” körülményt, azt ugyanis, hogy a rablást és a gyilkosságot egy magyar nemzetiségű követte el. Ha nem lett volna tisztességes és tényeket tisztelő ember, a rablást is meg a gyilkosságot is a január 23-án már Hegyes határában, a kertek alatt ólálkodó szerb martalócok nyakába varrhatta volna, mégse tette, s valószínűleg nemcsak azért nem tette, mert pap volt.

Bizonyára abban az időben sem volt minden pap ilyen, mint ahogy ma is látunk papokat gépfegyverrel a kezükben.

Január 24-én; amikor a falu lakossága elmenekült (s csak néhányan maradtak hon) s a szerb csapatok bevonultak, az első áldozat épp egy névrokonom volt, egy Németh János nevű hatvanhét éves ember. Agyonlövetett, ahogyan Botka Mihály bejegyezte a megholtak jegyzőkönyvébe. Ugyanaznap még agyonlövettek: Balázs József, Pantel János, Maronka József és Gyetvai György. Tehát hatan. Feltehetően ezeket a derék hegyesieket a bevonuló szerb felkelők lőtték agyon, csak azért, mert magyarok voltak, s otthon merészeltek maradni a falujukban. Nőket, gyerekeket nem öltek meg, azokat majd csak a második világháborúban, meg a mostaniban ölik meg.

Viszont Botka Mihály esperes odafirkanthatta volna az agyonlövetettek neve után, hogy kik követték el a bűntényt, odaírhatta volna, hogy ezt a bevonuló szerb martalócok követték el. Mégse firkantotta oda. Miért nem? Mert megkérdezni tőle már elkéstünk, csak találgathatjuk. Talán, mert fölöslegesnek tartotta ezt megjegyezni, az eseményekből úgyis nyilvánvalóan következett, hogy kik voltak a gyilkosok.

Nem így a fentebbi rabló esetében. Ott, ha félreérthetetlenül meg nem nevezi, hogy Biber János egy magyar rabló keze által halt meg, most találgathatnánk, ki ölte meg Biber Jánost, s ezt könnyen, könnyedén a szerbek számlájára írhatnánk.

Csakhogy említettem már, Botka Mihály esperes tisztességes, tényeket tisztelő ember lehetett.

Ma látjuk csak igazán, kora eseményeinek távlatából vizsgálva, mennyire az volt. Persze mindenre nem térhetett ki az ő figyelme se. Mert azért elég zavarosak lehettek azok a negyvennyolcas-negyvenkilences idők is.

Nem jegyezte föl például, hagy az első (január 24.) vagy a második (június 17.) szaladás idején Kishegyesen a Dóczi-féle ház előtt a szerb felkelők agyonvertek egy Németh András nevű embert, mert védelmébe merte venni egyik földijét, akit a martalócok már félholtra vertek. A nekivadultaknak azt találta mondani: „Ne bántsátok, elege van már annak! Erre őt vették elő és agyonverték. Annál jobban sajnálom Németh Andrást, mert a családi szájhagyomány szerint az ükapám volt.

De én most nem róla, hanem Botka Mihály esperesről próbáltam megemlékezni. Botka Mihály tiszta kezéről. Isten tudja, miért ép az övéről. Talán, mert már ő is krónikás volt. Rótta, jegyezgette szülőfalum nehezen készülő monográfiáját.