Tisztelt emlékező közösség, kishegyesi polgárok!
Ma november 4-én 64 évvel ezelőtt és egy évvel a forradalom 65-ik évfordulója előtt emlékezzünk a magyar történelem a szabadság iránti vágyának legfontosabb jelképévé vált 1956-os forradalomra.
Vajdaságban az 56-os Műhely Civil szervezet és a Nagy Imre Társaság helyi szervezete megalakulásával indult meg az emléktáblák kihelyezése a menekülteket befogadó épületekre és a forradalom vajdasági ’56-os mártírjainak emlékezete. Ez a két szervezet karolta fel a helytörténészek munkáját, akik minden egyes településen össze gyűjtötték a polgárok visszaemlékezéseit a hűvös 1956-os novemberi napokra, amikor magyar a magyart segítette Vajdaságban és itt Kishegyesen is.
Az október 23-ai budapesti tüntetés hírére a magyar-jugoszláv határőrség igyekezett hermetikusan lezárni a határt a menekülők elől, a vonatok sem közlekedtek. Az október 23-át követő napokban többen is szerettek volna átkelni a déli határrészen, ellenben a jugoszláv határőrök visszatoloncolták őket. Csak egyes karhatalmi ÁVO-s és ÁVH-s tisztnek sikerült átszöknie Horgosnál és megbújni a Kárász kastély falai között, de november 4-én a szovjet erők bevonulásának és a forradalom leverésének hírére visszatértek Magyarországra.
Az akkori Jugoszlávia területén 36 tábort hoztak létre, a legtöbbet Szerbiában, Horvátországban, Macedóniában és Szlovéniában. Kishegyest az ezt követő időszakban érkező magyar menekültek befogadása tette a forradalmi megemlékezések térképére.
Szőke Anna kishegyesi helytörténész kutatásaiból megtudhatjuk, hogy Kishegyesre az első menekültek 1956 november második felében érkeztek vonattal, Szabadka irányából és a Pecze kastélyban lettek elszállásolva. ,,Az volt az érzésünk, hogy nem készültek a menekülésre. Kis szatyor volt náluk, az irataikat hozták magukkal, meg néhány fényképet. Fénykép mindenkinél volt. Ami talán a múlt egyetlen bizonyítéka maradt a magyarországi életükről.
A befogadóközpontban elhelyezettek száma állandóan változott. Innen szállították tovább őket a menekülttáborokba, mígnem a maguk kiválasztotta helyre távozhattak. A jugoszláv hatóságok külön ügyeltek arra, hogy a többségében magyarok által lakott településekre érkező menekülteket csak átmenetileg szállásolják el. A megüresedett kastélyban átlagosan 100-150 fő tartózkodott. Az adatközlőknek a visszaemlékezéseiből – akik barátságban voltak az itt menedéket keresőkkel – az derül ki, hogy nem mindenki politikai okokból távozott szülőföldjéről. Egy részük a jobb élet reményében keresett magának új hazát.
A falu lakossága rokonszenvvel fogadta az érkezőket. A kapcsolat mégis egyoldalú volt közöttük. Az itt élő magyarság félt az otthonába fogadni őket. Friss volt még a megtorlások emléke. Amilyen örömmel fogadták a bevonuló magyar honvédeket 1941-ben, olyan nagy árat fizettek 1944 után. Több tízre tehető azoknak a férfiaknak a száma, akiket Tito partizánjai elhurcoltak, és sohasem tértek vissza. 1956-ban még nem halványodott el a szerb hatalom terrorjának az emléke.
Egy szemtanú visszaemlékezését így őrizte meg. Baranyi Antal kishegyesi lakos 1922-ben született, a befogadóközpont közvetlen közelében lakott. Még, nyolcvannégy évesen is elérzékenyült az emlékük felelevenítésekor: ,,Testvéri szeretettel fogadtuk őket. Az asszonyok ingyen főztek rájuk. Mi mindent megtettünk, hogy jól érezzék magukat.
Igen, mi minden megtettünk, hogy a forradalom kudarca elöl menekülő honfitársainkat befogadjuk reményt adjunk egy szebb jövőre és feledtetni tudjuk az átélt napokat, heteket. 1956-ban a vajdasági magyarság együttérzését és néma támogatását mutatta meg a határon át ideérkező magyar polgároknak, de nem feledve 1944 szörnyű eseményeit.
A délvidéki magyarság a Magyar Nemzeti Tanácsnak köszönhetően 2005. szeptember 23-án óta ünnepelheti saját nemzeti ünnepként tiszteleg a forradalom kitörése napja előtt és akkor úgy döntött, hogy március 15-e és augusztus 20-a, Szent István napja mellett nemzeti ünneppé nyilvánítja immár október 23-át is. Ennek fontosságát, abban látta, hogy az egységes nemzetben való gondolkodás egyúttal jelképiségében, ünnepeiben is az együvé tartozást hordozza magában, mint az egyetemes magyarság részeként.
Végül szeretném megköszönni a Kishegyes helyi közösségnek, hogy minden évben lehetővé teszi a megemlékezést és ennek köszönhetően sikerül megőriznünk ezeket az emlékeket és állhatunk itt a öt éve felállított emléktáblánál.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Kudlik Zoltán
