Főoldal TollforgatókAkira útja Elmosódó fénymásolatokon élve

Elmosódó fénymásolatokon élve

írta: Szabó Árpád
0 hozzászólás 100 megtekintés

Az emlékek gyorsan fakulnak, helyette új, színes valóságot desztillálunk digitális pálinkafőzőkben. A múlt íze felerősítve, mesterséges adalékanyagokkal dúsítva bizsereg nyelvünk hegyén. A nosztalgia, mint valami dizájnerdrog bénítja a tudatunkat.

Kegyes hazugság a virsliben a füst zamata; E valahány száz. Kegyes hazugság a digitális képeken a boldogság; elrongyolódott technikai szűrő. Felhőtlennek tetetett 80-as évek Amerikája a sokadik feldolgozásban. Gondosan kisatírozott hidegháborúval és szóra sem érdemes atomsilókkal, hozzáadott politikai korrektséggel, kényelmes történelemhamisítással.

Terrortámadás-depresszió ellen szuperhős kultúrával borogatjuk a nem is létező nemzettudatunkat. Fenyegető idegen fajoktól, rossz szándékú inváziótól kell megmenteni a bolygót. Nem tőlünk, sosem magunktól. Klímaszorongás ellen beindítom a mosógépem és odateszek egy kávét.

Számtalan feldolgozás, előzmény és folytatás mellé gondosan tervezett marketing kampányt zúdítok magamra. Fröccsöntött műanyaghősök pózolnak a gyerekeink polcán; vágás, mikroműanyagokat sodor az áramlat az óceánok fenekén. Multimilliomosok és hírességek életéről minden kis részlettel tisztában vagyunk, de fogalmunk sincs hányan élnek mélyszegénységben, vagy hogy hány faj hal ki évente.

Holnap várjuk a postát Sencsenből, újra gyarapodik a filléres kütyühalom még egy szükségtelen bisz-basszal, közben az asszony kidobja a penészes ételt a hűtőből, amit akciósan vettünk. Több ezer kilométerrel arrébb egy gyerek éppen éhen hal. Nincs idő gondolkodni, ha egyszer már kellett a pont a gyűjtőbe. Meg a kölyköknek a matrica az albumba, amit az első csomag után a sarokba vágtak. Mert mindenkinek ilyen van. Ma. Holnap más lesz a trendi. Azért mi ragasztgatjuk be őket, mint valami önigazolást, mert sajnálnánk, ha nem lenne tele, ha nem lenne teljes. Ha nem lenne tökéletes. Ha már megvettük; lomtalanításkor majd kidobom a többivel együtt.

Ha a 0% THM-re vett UHD okos tévénk képernyőjén online lángol az Amazonas meg Ausztrália, ha 4K-ban, drónfelvételen pusztul a Nagy Korallzátony, csatornát váltunk. Mint az aszpirint, nyeljük a vicces macskás videókat a YouTube-on, vagy pörgetünk egyet a tenyerünkbe nőtt képernyőn kéklő hírfolyamon. Elcsöppenő nyállal bámuljuk, amint valaki kibont egy dobozt és előbújik belőle a következő fizetésünket felfaló termékszörny. Tükröm türköm mond meg nékem, ugye semmi baj nincs e vidéken! Hát persze, hogy nincs, minden csodás, minden csupa lehetőség!

Nézd, itt ülök veled szemben, most már csak évente egyszer. Előttünk valami egzotikusnak mondott étel romja hever. Kenguru szték, vagy krokodil volt? Mindegy is. Próbállak hallgatni, küszködöm, hogy rád figyeljek. Minden erőmre szükségem van, hogy az agyam ne bóklásszon el, hogy ne tőled fontosabb dolgokon rágódjak. Például, hogy hogy végződik a kedvenc sorozatom, vagy, hogy lesz-e elég lájkom a bejegyzésemre. Hogy mondod? Igen, hát hogyne, persze. Visszaigazgatom a figyelmem, a tekinteted keresem, de egyre csak átnézek rajtad. Még szerencse, hogy észre sem veszed, annyira el vagy foglalva magaddal. Már jobban ismerem a soha nem látott kollégáidat a történeteidben, mint téged.

A desszert után megkönnyebbülve állunk fel, csipog a terminál a műanyag kártyáink alatt. Kifizettük a vacsorát és az időt is. Ide sem jövünk többé, valahogy kevesebbet kaptunk, mint vártuk. Minden tekintetben.

Hazafelé két külön villamoson, az ellenkező irányban távolodunk és titkon örülök, hogy nem kérdezted meg, mi van velem.

0 hozzászólás
1

Még ez is érdekelheti