Megjelent: Albanegra Kiadó, ANYA IRODALMI ANTOLÓGIA 2014.
Már kislány koromban is szerettem énekelni, az anyám szerint kornyikálni. Ilyenkor durcásan elvonultam a kertbe, leültem a földre, és ott tiltakoztam magamban,mert nekem igen is tetszett a produkcióm. Amikor úgy gondoltam, na most már elfelejtette a nem tetszésének kinyilvánítását, és nem sérti a fülét az én dalligázásom, ismét merészkedtem nekifogni a saját magam szórakoztatásának.megint csak az lett a vége: nem férsz a bőrödbe? Nem nagyon értettem, mi köze a bőrömnek az énekléshez, de abbahagytam.Az anyám elég magas asszony volt, én meg akkora, mint egy töpörtő, meg mégis csak az anyám volt.
Abban az időben nem lehetett pofázni, meg a lelki világát a gyereknek megsérteni nem volt tilos,nehogy szegénykének felnőtt korában jelentkezzenek negatív formákban a gyerekkorban ért traumái. Nem lett nekem semmi bajom sem, meg az én korabelijeimnek sem, pedig ritkán, legalább is én, de kaptam a fenekem reszerintem többször jogtalanul, mint jogosan. Visszatérve az anyámra. Már akkor felfigyeltem rá, pedig csak négy éves lehettem, milyen szépasszony. Barna haja,gyönyörű égszínkék szeme csak úgy csillogott arra, akire ránézett, de tudott az írisz is elhomályosodni, ilyenkor könnyek gördültek végig az arcán, amit igyekezett eltitkolni előlem, de bizony sokszor észrevettem, sejtettem, miért a sós könnyek áztatta arc. Hiányzott neki az apám,aki hiányzott nekem is.
Egy alkalommal, valamiért ismét megdorgált, mert ami igaz, az igaz, nem voltam egy helyben ülő, babázgató kislány. Akkor úgy éreztem,igazságtalanul kaptam a kemény hangú szavakat, leültem, és sírva elkezdtem könyörögni. „ Hol vagy édes drága apukám? Nincs senki, aki megvédjen engem! Itt nem szeretnek. Gyere értem, vigyél magaddal!Az anyám nem messze tőlem teregette a kézzel mosott ruhákat. Láttam elvörösödött az arca, nem szólt semmi sem, de ahogy emlékszem, többé nem kötött bele a kornyikálásomba, nem emelte fel a hangját, és csak nagyobb koromban,általános iskoláskor idején egykét csapás a fenekemre. Azon csodálkoztam, sohasem dorgált meg olyankor, amikor szerintem megérdemeltem volna. Például,hatodikos elemista koromban év végén négyes magaviseletet kaptam. A bizonyítványért neki kellett elmenni velem együtt. Azt hittem, most azért kitör a vihar, és ha megver sem fájt volna jobban, mint a szomorú tekintete, ahogyan rám nézett. Igyekeztem kimagyarázkodni.
– Tudod, anyus, súgtam azoknak, akik nem tudtak, azért kaptam négyest ötös helyett.
– Valóban?
– Volt még egy bűnöm, de nem csak nekem, hanem a fél osztálynak, főleg a fiúknak, és ők nem kaptak büntetést. Meghozták a fűrészport a kályhába, és közötte voltak hosszabb, rövidebb lécek is. Az egészet letakarták ponyvával. Mi kihalásztuk a ponyva alól a léceket, és belekezdtünk a kardvívásba. Persze ahogyan a moziban láttuk. Közben, közben a„kardunkkal” beleszúrtunk a ponyvába is, ami természetesen eléggé lyukas lett.Nos, amikor ezt az osztályfőnök meglátta, fülön fogott bennünket, kik játszottak a ponyván. Síri csend volt a teremben.
Erre az egyik megszólalt:Radmila. Felállított a tanárnő, és kérdőre vont, kivel rongáltam meg a ponyvát.Én hallgattam.
– Mondd meg, kivel kardoztál a ponyvatetején?
– Nem akartam árulkodó lenni, de az osztálytársaim közül egynek sem volt mersze jelentkezni
– Jól van-, mondta az osztályfőnök- ,akkor végképp négyes lesz a magaviseleted.
– Erre sem szóltam semmit, csak álltam, minta szobor, de belül forrongott a vérem.Látod anyus, ezért a négyes, de még ez is jó, mert az osztályfőnöki óra után neki mentem mindkét főkolomposnak, persze senki sem segített,letepertem őket, és ne kérdezd mit kaptak a hallgatásért. Bőgtek fiú léttükre, mint az árva szamár.Kérlek szépen, ne haragudj. Ígérem jövőre nem lesz négyesem.
– Tudom, hogy soha sem hazudtál, elhiszem minden szavadat, de azért kislányom mindenből ötösöd van, egyedül a magaviseleted a négyes. Nem örülök neki.
– Mindig azt mondtad, ha tanulok, magamnak tanulok. A magaviselet nem tartozik a tudáshoz, ugye jól mondom drága jó anyuskám.
Erre az én jó anyám elmosolyodott, megfogta a kezemet, és kézen fogva indulunk hazafelé.Visszatérve a kornyikáláshoz, arról nem mondtam le, de az iskolában, a gyerekektől sok dalt megtanultam. Láss csodát,az anyám most már nem intett le, ő maga is énekelt, de olyan falsul, ahogyan ő szokta volt mondani, hét szekérrel hozzák utána a dallamot. Azért sok népdalszövegét megtanultam tőle, azoktól viszont, akik ismerték a dalt, a dallamot könnyen átvettem.
Ebben az időben, volt a faluban nem egy muzsikus, mi így neveztük őket, többek között egy Kálmán nevezetű hegedűn játszó ember is. Lakodalmakban, kávéházban játszott, na, meg ha éjjeli zenével kedveskedett a fiú a kiszemelt lánynak, akkor éjjel is muzsikált. Ez a Kálmán bácsi, úgy döntött, tanítja a falu gyerekeit hegedülni ingyen, de akinek nincs hegedűje, annak ő árulja, tehát nála meg lehet venni.
Addig könyörögtem, kitartóan nyösztettem az anyámat, én is szeretnék megtanulni hegedűn játszani.
– Tudod, hogy nincs rá pénzem.
– Csak nézzük meg. Hátha meg tudsz egyezni a bácsival.
Végezetül anyus ráunt a sok könyörgésre, és egy délután azt mondta, elmegyünk megnézni azokat a hegedűket. Röpültem a boldogságtól. Egész úton be sem állt a szám. Arra ösztökéltem az anyámat, alkudjon, vagy többszöri lefizetésre vegyen hegedűt. A szemem előtt láttam magam hegedűvel a kezemben.
Amikor oda értünk Kálmán bácsiék házához, a szívem a torkomban dobogott, reménykedtem, meg féltem is, de nem kicsit.
Folytatása következik…
