Főoldal TollforgatókAkira útja Kirajzás

Kirajzás

írta: Szabó Árpád
1 hozzászólás 135 megtekintés

2011-ben , egy hűvös, nyirkos októberi délutánon tettem le az állampolgársági eskümet a szabadkai konzulátus alaksori dísztermében. Valahol még megvan a fénykép is róla, ahogy állunk a konzullal, kezemben a honosítási okiratommal, mögöttünk a magyar zászlóval. Pezsgőt ittunk, énekeltük a Himnusz első strófáját és kicsit pironkodva tátogtunk a Szózatra. Úgy emlékezem írtam is valami értékelhetetlenül érzelmest a Konzulátus nagykönyvébe.

Míg egyeseknek a nemzethez tartozás fennkölt eszméjét jelentette a momentum, az én lelki szemeim előtt egy öröktől kezdve sorompóval lezárt egérút nyílott meg. Az elvágyódás, az előremenekülés, a távoli új lehetőségek egybegyúrt ígéretével. Még őrzöm a legelső vonatjegyemet, ami Budapestre szólt. 2012.március 31-én váltottam meg, a magyar személyi igazolványom keltezése pedig pedig két nappal későbbi. Az ügyintézés gyors volt, akadálymentes. Három hónappal később, mikor már úgy tetszett vissza kell térnem, sikerült munkát vállalnom. Akkoriban még gyanakodva néztek ránk, újdonsült kettős állampolgárokra. Manapság már minden olyan könnyen megy.

Később több, másik fiatal is elindult. Hétről hétre láttam a közösségi médiában az örömittas fényképeket, amelyeken közeli és távoli ismerősök pózoltak a Budai Várban, vagy a Parlament előtt. Még később más városok várai és parlamentjei előtt is. Pár évre rá szülőfalum keresőképes fiatal lakosságának zöme már az Európai Unió valamely tagországában élt és dolgozott. Németország, Anglia, Svájc, Ausztria, Lengyelország. Minden kuriózumát elvesztette a tény, hogy külföldre kirajzott ismerősünk van, mert lassan, de biztosan ez lett a norma. Mára már inkább azon csodálkozunk ha valaki hazatér, vagy még mindig itthon próbál boldogulni.

Évtizedek válságai, háborúi és létbizonytalansága annyira mélyen beégett a tudatunkba, hogy ha itthon egy csapásra tejjel-mézzel folyó Kánaánná változna a vidék, akkor is meggondolnánk, hogy hazameneküljünk. Túl sok volt a be nem tartott ígéret, túl sok volt a kizsákmányolás és igazságtalanság. Erre senkinek nincs szüksége. Nem győzzük pótolni az elveszett évtizedek alatt kimaradt élményeket. Karácsonyi vásárokat Bécsben, túrázásokat Andalúziában, az első repülőutat Madridba vagy Rómába. Egy nyamvadt nyaralást valahol az Adria partján.

Mert mindez a háború kezdete óta lehetetlené vállt. Nincs böjti nap sem és egy kölyökkutya érdeklődő fejtartásával konstatáljuk ha valakinek összefut a nyál a szájában a bundás kenyértől, vagy a lángostól. Volt, hogy egy hétig lángost ettünk, persze tejföl és sajt nélkül, vagy éppen másnapos kenyeret a péktől. Sütőmargarinnal.

Pár éve pedig nem csak fiatalok üzenőfalán látjuk a távoli tájakat, hanem idősebb ismerőseink, nyugdíj előtt álló férfiak és nők is ott mosolyognak a napfényben egy szökőkút előtt. A falu kiürült. Ez az utóbbi tíz év, az új évezred második évtizedének legnagyobb változása, mind falum, mind régi országom közös emlékezetében.

Hazalátogatni kicsit talán kényszeredetten szoktunk, ünnepkor. Összefutunk a szokatlanul népessé váló piacok alkalmával. Hol július végén a templomi búcsú alkalmával, hol hal vagy mák után kutatva a karácsonyi ebédhez. Sokan csak pár napra, a szigorúan vett ünnep idejére térnek haza, aztán uzsgyi vissza, vagy el másfele. És vannak akik nem jönnek, mert már máshol alapítottak családot. Életükben Kishegyes csupán távoli emlék, a múlt egy varázsát vesztett üvegcserepe, amit egyre csak sodor az iszap a Krivaja bűzös medrében.

Hogy mi lesz tíz év múlva, azt most még nehéz megjósolni. Vannak politikai próbálkozások jutányos házvásárlással meg a közeli városban fociakadémiával, de ezek az egyre zsugorodó közösséget legfeljebb konzerválni képes csak, ideig-óráig. Hogy a kirajzás évtizede után a végső hanyatlás ideje köszönt-e be, vagy a makacs megmaradni vágyásé? Erre rövidesen megkapjuk a választ.

1 hozzászólás
5

Még ez is érdekelheti

1 hozzászólás

Радмила Марковћ
Радмила Марковћ 2019-12-30 - 23:21

Sajnos a valós képet kaptuk a mai állapotokról.
A kivándorlás országszineű, és hova vezet, azt csak sejteni lehet, hiszen vannak már akik 25.000 dinárárt hajlandóak dolgozni.
Az én generációmat öösztöndíjjal taníttatta ki az állam. Haladtunk előre, és ez a generáció “hálából” tönkre tette az én országom, szétdúlta a családom.
Attól félek, máshol sem lesz jobb, ha az EU is felbomlik. A gyerekeimre, unokáimra milyen élet vár?

Válasz

Mondja el véleményét