Lélegzetvételnyi ünnep, piros betűs nap, a nagy forróságok derekán a dombok tövében.Odalenn a völgyben. Az idegennek, az idetévedő látogatónak csupán a bazárt jelenti a kishegyesi búcsú, ám az itt élők megtanulták, hogy ez csupán illúzió. Kicsi és megbocsátható tréfája ez a látszatnak.
Mintha a falu ilyenkor álarcot húzna és mutatványoshoz méltóan trükkökkel szórakoztatja a nagyérdeműt. Az attrakció színhelyei mindig változnak…
Hol a nagy “bolondhinta” sziluettje előtt csókolózik két fiatal, hol a piactér betonasztalai között száguldozik copfos kislány, rózsaszín ruhában, csattogós lepkével, hol pedig a Pöndöl kertjében söröznek régi ismerősök, akik már nem találkoztak régóta. A búcsú metafizikai értelemben is egyfajta ragasztó.A kishegyesi jelen, múlt és esetleges jövő és a bennük hánykolódó emberek ragasztója. A falu páneurópai piknikje.
-Búcsúra sütöttem, ne egyél belőle!
-Egész héten takarítottam, elvégre is vasárnap Búcsú van!
-Jönnek vidékről a rokonok Búcsúra.
-Spórolom a zsebpénzem, mindjárt itt a Búcsú!
-Meg kell csináltatnom a hajamat Búcsúra!
-Nagy családi ebéd lesz nálunk Búcsúkor.
-Remélem kész leszünk a meszeléssel Búcsúra.
-Találkozom vele a Búcsúban!
Aki itt él, nagyon jól tudja, hogy milyen misztikus, mágikus, kivédhetetlen varázslata is van ennek a vasárnapnak. Lokalizált csoda, amelyből a világ nem kap, csak mi, kishegyesiek. Habár ez az ünnep a katolikus templom “névnapja”,valahogy senki sem törődik az Anna napok apropójával, sőt ha megkérdeznénk pár köznapi kisembert bizonyosan visszájára fordítaná a képletet: azért vannak Anna napok, mert Búcsú van.
Már hetekkel előbb készülődni kezd a falu, mint ahogy az a fentebbi gondolatokból is jól látható. Háziasszonyok markolják a seprű/sodrófa nyelét. Tisztulnak, virulnak a házak. Éppen jókor. Valahol félúton Húsvét és Karácsony között ez a kényszerű nagytakarítások ideje is, mert hát “mit szólnak”? Aztán aki tehetősebb még meglépi azt is, hogy maga vagy ne adj úristen szobafestővel meszeltesse ki a lakást – pedig a Búcsútól függetlenül is megtehetné, de mégis az ünnep egyfajta világítótorony a határidőket illetően.
A sütés főzés is elengedhetetlen kelléke eme vasárnapnak. A tradíció (melyet ki tudja ki indított útjára) évről évre nagy kondér töltött káposztával nyomatékosítja az ünnepet – majd utána még négy napig, újra és újra melegítve a maradékot.
“Annyit csinátam, hogy elég legyen, ha vendígek gyünnének!” / pedig szinte sose “gyünnek” , de a szokás nem csak a mi ajtónk küszöbén belül él, hanem szinte minden házban – úgy ahogy a Búcsúcsor, a szárma után a lehűtött mélyrózsaszín görögdinnye dukál, a legalább két fajta kellemesen krémes süteményről már nem is beszélve.
Nemsoká ismét Búcsú. Újra az érzés. Színek, illatok. Vattacukor, gyerekzsivaj, tombolázó cigányok, bazárosok és könyvek. És az emlékezés… Búcsútól búcsúig.
