Rezgő kézzel nehéz rúzsozni, de ennyi kell azért mégis. – gondolta, miközben valamiféle ívet igyekezett kialakítani elvékonyodott ajkain, melynek ráncai mindig telefutottak a ciklámenszín festékkel. Néhanapján túl sokat tett fel, ekkor leginkább bohóchoz hasonlatossá vált, de be nem vallotta volna és egyébként is, csak a házvezetőnője láthatta, az meg nem szólt. Nem a vendégek miatt, vagy hogy visszaidézzen valamit hajdani fiatalságának szépségéből. Az úgyis lehetetlen, főleg így, nyolcvan körül, egy komolyabb agyvérzés után.
Járókeret nélkül mozdulni sem bír már. Az élettudatot erősítette magában a rúzzsal, meg a fürdés után hajára permetezett “ehotonnal”, mely az ősz fürtöket enyhén szürkés-lilás árnyalatúra festette. A múltból nem maradt meg semmi, csak a mindennapos szertartások, meg a vénséges vén Fifi kutyája, aki bejárati ajtó lépcsőjén álmodott még azokról az időkről amikor még nem volt vak.
A puli egy életen át kísérte az öregasszonyt. Sok ilyet látni, az elmagányosodott vének körül mindig van pár háziállat, pótolandó az embereket, akik emléke már csak nehéz éjszakákon jár vissza a lefekvés előtti gondolatok közé, hogy még nyomorultabbá tegyék a sötétség óráit. Az öreg Fifi is félig a szellemekkel él már, néha ugatja a semmit az egyik diófa tövében – talán egy macskára emlékezve – máskor meg szó nélkül engedi be az idegeneket, lehet észre sem veszi őket. Az öregasszony és a kutyája az elmúlás szélén lavíroz. Reménykedett benne, hogy a kutya majd túléli őt, legalább egy lélek gyászolja majd, ha meghal. Igaz nyár óta nem tudta már megsimogatni az állatot. Az orvos úgy rendelte, hogy a hideg időben ő benn kell maradjon, mert immunrendszere igencsak gyenge, míg a házvezetőnő a kutyát kinn tartotta.
Egyébként is az emberi józanság határait súrolta, hogy tonhallal, sajttal, meg felvágottal kell étetnie az állatot az öregasszony határozott utasítására. Pedig látta, hogy már egy ideje bele se szagol, a szomszéd élelmes macskái lopják el az ízes falatokat. Különben is, micsoda észbontó hülyeség ez az étrend, mikor a birtok kapuin kívül éheznek az emberek és sorban állnak a szociális központ udvarában a háború sújtotta országokat segítő szervezetek áltat küldött repceolajért, meg két-két kiló lisztért meg cukorért. Németországi nyugdíj ide vagy oda. A házvezetőnő jól szolgálta alkalmazóját, de a szemét mindig lesütötte, mikor az a boltba küldte. Ki vesz ilyenkor gyümölcsjoghurtot, meg trappista sajtot, nem is beszélve a leghúsosabb felvágottakról?
Fifi furcsán viselkedett egy ideje, nem nagyon mozgott és hallucinációit kísérő ugatás is megszűnt. Úgy kellett arrébb tenni a lépcsőről, hogy ne aggasson a doktornak, aki vizitelni jött az öregasszonyt. Egyik reggel pedig, ahogy a házvezetőnő nyitotta a kaput, ott találta az állatot az udvar közepén, az oldalára bukva, bár emelkedő süllyedő hasa jelezte, még él. A reggeli öltöztetéskor már felvezette a kikerülhetetlent munkaadójának, az mintha elvesztette volna eszméletét huppant vissza az ágyba. Kis idő múlva megkérdezte:
– Szenved?
– Igen, most már a végét járja. Nem lenne jobb elaltatni a Fifit?
Az öregasszony percekig nézett maga elé némán, majd bólintásával nyugtázta a házvezetőnő felvetését. Hisz ha már úgysem élhet rendesen az az állat, akkor legalább ne szenvedjen. Az utca másik végén lévő állatorvosi állomáson megcsörrent a telefon, majd nemsokra rá a kapuban megjelent az asszisztens két tanulóval, hogy elaltassák az állatot. Az öregasszony az előszobából erőtlenül próbált kiáltatni nekik:
– Jó fajta szert használjanak, jó fajtát! Gyors legyen, ne fájjon neki!
Az asszisztens a válla fölött hátraszólt neki, hogy ne aggódjon, igazi németországi altató ez, egy kettő átsegíti a túlvilágra a hűséges Fifit. Az öregasszony ettől megkönnyebbülni látszott, elvégre ami német az nem lehet rossz. A hátsó udvarban már összegyűltek az állat körül. Az asszisztens csak dohogott a tanulóknak:
– Jó fajta szert mi? Németországit? Hol él ez? Háború van, az egész ország embargó alatt, a nitrogénes kocsi is egyre ritkábban fordul be az udvarra, félő kiolvad a helyi tehénállománytól vételezett szaporítóanyag. – előkapta táskájából a bekészített szappanos vizet és felszívott belőle egy jó adagot.
Biztos mozdulatokkal bedöfte a tűt a bordák közé és a szívkamrát telenyomta a fecskendő tartalmával. A szer viszonylag gyorsan hat, megállítja a szívet és beáll a halál. Öreg, legyengült állatoknál pedig még markánsabb az eredmény. Ám Fifi felsikoltott, majd hangos nyüszítésbe kezdett. Félve, hogy meghallja a gazdasszony a kutyája szenvedését és nem fizeti ki a kiszállást az asszisztens két hatalmas kezével összezárta az állat száját és már jelezni szeretett volna a közelebb álló tanulónak, hogy kapja fel a fal mellé készített ásót és üsse agyon, amikor végre abbamaradt a rángatódzás…
Az asszisztens összepakolta a táskáját és benyújtotta a számlát, majd elviharzott, a tanulókat ott hagyva, hogy temessék el az állatot a diófa alá, ez is benne van a szolgáltatás árában. Nem tartott soká elég mély gödröt ásni a puli tetemének. Ahogy az utolsó lapát föld is a helyére került, a tanulólány letépett egy szál őszirózsát a kertből és hantra vetette, majd megfordulva csak ennyit motyogott maga elé: – Bocsáss meg, Fifi!
Ez egy archív bejegyzés az „Akira Útja” blogról.
Eredeti megjelenés dátuma: 2013-01-19
