Kicsivel több, mint negyven napja tart már az elkülönítés. Valamiért eszembe jutott Noé meg a bárkája, pedig nem is esett mostanában. A naptárat bámulva döbbentem rá az idő múlására és szinte elnevettem magam, mikor arra gondoltam, hogy hogy mennyire örültünk ennek kezdetben, hogy majd mennyi időnk is lesz erre meg arra. Hogy végre véget ér ez az állandó elkésettség érzés.
A home officeban az eddig utazgatással töltött időt majd hasznosabb tevékenységekre lehet fordítani. Ha nem lenne ennyire gyenge a huzalozás a lakásban, lehet én is nevelnék kovászt meg sütnék házikenyeret. Ilyenkor mindig rágondolok a múltkori lángosra meg házi pizzára és örülök, hogy a sütő már 180 fokon levágja biztosítékot, ha közben ég a lámpa a nappaliban.
Pár napja lettem figyelmes rá, hogy zsibbad a bal kezemen a kisujjam és a tenyerem külső éle. Mint amikor beütöd a könyököd valami keménybe. Pár nappal később, miután már eltemettem magam Dr. Google-el kiderült, hogy az asztalom és a székem viszonya okozza. Egyik túl alacsony, a másik túl magas, a könyököm végig nekinyomódva az asztallapnak, az ideg nem bírta és lecsapta a biztosítékot.
Ilyenkor mindig meglátjuk ezeket a furcsa mintákat, amit a régi hétköznapoknak nem feltétlenül láttunk. Hogy minden valami nevetséges viszonyrendszerben és kölcsönhatások sokaságán át létezik. A sütőmnek viszonya van a nappali lámpáival, az asztalomnak a székemmel, a könyökömnek a kisujjammal. És negyven nap után a valóság is, mintha kicsit elzsibbadna. Az időről nem is beszélve.