Késő délelőtt van; becsorog a fény az ablakon, programhibákat toldozok-foldozok, közben egy kiotói fúziós-jazz bandát, a Jizue-t hallgatom. Kávé dorombol az ereimben, a hangszóróból a basszus ráfelel.
Élvezem a napot, főleg, mert kinyúlott pólóban, mackónadrágban, kínai termo-zokniban töltöm a hivatalos munkaidőm; itthon. Amíg nem jött a járvány , már kezdtem csodálkozni: extrovertálttá edzett Budapest? Most oly jó, mégis őszintének lenni. Szinte meg is feledkezem róla, hogy mindenkinek van egy külső, társadalmi énje; nekem is. Ezt viseljük a plázában, munkahelyen, tömegközlekedésen. Ez az én az, akinek „látszani akarunk” vagy akinek „látszanunk kell”. Most oly jó ezt elkerülni, ezt a képmutatást.
Kíváncsivá tesz a tudat, vajon másnak is eszébe jutott ez? Hogy őszintébben él a kijárási korlátozás és a #maradjotthon idején? Közben beleszívok az e-cigimbe, a füstje most kellemetlen, megint leégettem a tekercsemet, pedig most vettem.
Közben olvasom a híreket, valami államtitkár odaállított a híresen alulfizetett, magyar egészségügyben dolgozó mentősökhöz pár láda almával. Nekik közben nagyon hálásnak kellett látszaniuk, szerencsére elbújhattak a maszkjuk mögé, persze közben azt gondolhatták: ez azért mégsem a beígért béremelés meg az egyszeri járványhelyzeti juttatás. Milyen vastag lehet valakinek a bőr az arcán? Még élénken él bennem a kép, mikor a szülőfalumban ünnepeltette magát egy önellentmondásos, maga-csinált politikusunk, valami óvodában talán. Pont így. Almákkal.
