Mégis mi ez a Szó-Beszéd Digitalizálási Projekt?

A szemfüles Olvasók már kiszúrhatták, hogy egyre több régi, archív bejegyzés jelenik meg a kishegyesi Szó-Beszéd Online oldalán. Joggal merülhet fel bennük a kérdés: mégis mire fel ez a nagy nosztalgiahullám, amely valahogy a „Kishegyes régen és ma” közösségi média csoportól ránk is átragadt? És egyáltalán mi végre? Hát akkor elő a farbával, ne teketóriázzunk tovább, most aztán lehull a lepel!

Röviden: mert haldoklunk. Haldoklunk mint közösség, haldoklunk mint kultúra. Kishegyes haldoklik minden létező tekintetben. És most spájzolni kell; de eszeveszetten, mintha nem lenne holnap! Kétségbeesve kell kikaparni a történelem zsarátnokából a már alig izzó szenet és őrizni kell a maradék lángot, ami még megvan.

Dráma? Demagóg érzelmi zsarolás, hangzatos szavak sztaniolpapírjába csomagolva? Meglehet. Egy ideje már nem állok meg kételkedni. Egy ideje már nem várok, hátha csak a fény csillant hamisan és mégis minden jól van így. Egy ideje valami megkésett, keserű, fáradt tenni akarás marcangol belülről. Éhezem és szomjazom azt a morzsányi történelmet, amit biztosan tudhatok arról a faluról, aminek nevét mindig lágyan, kedvesen ejtem ki, mikor messze innen kérdezik, hová való vagyok. Kishegyes.

Pedig nem volt ez mindig így. Ó, közel sem. Én, ki mindig elvágytam innen, ki az első adandó alkalommal magam mögött hagytam ezt a koszfészket. Én, aki a világ másik végére is elgyalogoltam volna, csak hogy ne legyek itt, most azon kapom magam, hogy régi térképeket bújok, meg hagyatékból megmaradt fényképeket retusálok. Dehogy érdekelt a helytörténet, meg hogy állt-e valaha szélmalom a falut övező dombokon! Vagy hogy kit meg hol ábrázolnak rég megfakult képek, hogy hogyan élhettek a régiek itt. Erre most itt tartunk.

Pár hónapja jött az ötlet. Ültünk a Szó-Beszéd maréknyi csapatával talán a Helyi Közösségben és látványosan szenvedtünk, hogy összehozzunk valami értékelhető lapszámot, amit jobb híján nyomdába lehet küldeni. És igen, ahogy a főszerkesztőnk a legutóbbi számban is írta, válságszag lengett körbe bennünket. Mert kevesen vagyunk, mert már a legtöbben nem élünk itt, mert sem időnk sem energiánk már unásig ismert témákra variációkat írni.

Mélyülni látszott a Szó-Beszéd sírja és azon kaptam magam rettegek földet dobni a koporsóra. Hát így szál sírba egy olyan lap, amely valaha az álmainkat és valami delejes közös jövőt vizionálva, dacolva aktuálpolitikával meg a rossz nyelvekkel mégis igyekezett életet lehelni a hétköznapokba? Nem, nem veszhet el így, még ha valaha be is áll valami nagyon hosszúnak tűnő jégkorszak! A múltat tisztelni kell. Hát így valahogy kezdődött.

Azért, hogy valami maradjon, legalább digitálisan, kutatható formában, mások számára, felvetettük: digitalizáljunk minden létező és elérhető Szó-Beszéd lapszámot. Tegyük közkinccsé, elérhetővé! Már az elején tudtam, nem kis munka lesz, 1995-től összeszedni az összeset és oldalanként beszkennelni, majd kivonatolni és cikkenként beszerkeszteni. De elkezdődött. Esténként, mikor van egy kis időm szerkesztek. Lassan haladok, sőt néha megállok olvasni. Merengeni, meg visszaemlékezni.

Ez sokszor megerőltető, mert alá kell szállni az elszalasztott lehetőségeink és az eltékozolt felemelkedésünk Mariana-árkába. Nehéz vidáman végigkövetni a lapok hasábján például a Téglagyárunk vagy a Krivaja önkiszolgáló végnapjait, vagy éppen az azonos nevet viselő folyó szennyezéséről szóló tudósításokat, tudva, hogy húsz év múlva hová vezet mindez. De remény is ragyog ezeken a lapokon. Az örök bizakodás a csillogó szemekből: nem tarthat örökké, lesz ez jobb is, majd csak kilábalunk belőle. Túljutunk ezen is.

Túljutunk? Csak remélni merem.