Szabó Róbert felvétele
2024. november 1-jén egész Szerbiát megrázta, amikor leomlott az újvidéki vasútállomás
feletti vas-, üveg- és betonszerkezet. A tragédia következtében 15-en életüket vesztették, és
többen súlyosan megsérültek, az ország pedig gyászba borult. Az emberek egyre
hangosabban követelték a felelősök megnevezését és felelősségre vonását, hiszen látszólag
egy frissen felújított és közhasználatra bocsátott építményről volt szó.
A helyzet azóta tovább fokozódott, szerbiai események már a nemzetközi közvélemény
figyelmét is felkeltették: az országban mindennapossá váltak a tüntetések, blokádok,
amelyeknek gerincét a fiatal és reménnyel teli értelmiségiek, az egyetemisták adják.
Mindennek elsődleges eredményei már most érezhetőek; miniszterek, polgármesterek,
igazgatók mondanak le.
Az egyetemista megmozdulások kapcsán kerestem meg az Újvidéki Művészeti Akadémia
negyedéves hallgatóját, Greguss Lillát, aki szinte már a kezdetektől részese az
eseményeknek. Beszélgetésünk során szóba került személyes motivációja, a tüntetések
hangulata, hogyan látja a jövőt, de beszélgettünk a művészet szerepéről is.
Tudtommal teljes mellszélességgel odaálltál az egyetemisták tiltakozásai mellé. Ez
minek tudható be, miért érzed a saját ügyednek (is) a jelenleg kialakult helyzetet? Mi az ősélményed a jelenlegi helyzettel kapcsolatban?
Ami azt illeti, ha nyíltan és őszintén akarok beszélni, a blokád ötletével nem értettem teljesen
egyet az elejétől fogva. A mi egyetemünkön ez úgy alakult, hogy egy kisebb csoportnyi
ember novemberben egynapos blokádba vonult a többi diákkal való előzetes megbeszélés
nélkül, a tanárok értesítése nélkül, és a diákparlament tudta nélkül. Ezt a lépést november
végén egy gyűlésen, ahol a Művészeti Akadémia minden szaka képviselte magát, és a
tanáraink java is részt vett, megvitattuk, és nem tartottuk helyesnek, inkább egy olyasféle
megmozdulást terveztünk, ami a művészethez közel áll, azzal akartunk harcolni, amit
tanulunk, miközben a tanulmányainkat folytatjuk. Ekkor még nem fogtuk fel, hogy ez egy
országos szintű kirobbanás lesz. Néhány nappal később megszavazták a teljes blokádba
vonulást, azt mondták: „Ha két hétre, két hétre. Ha hat hónapra, hat hónapra. De nem adjuk
fel addig, amíg a követeléseinket nem teljesítik!” Amikor megszavazták a blokádot, a mi
osztályunk nem vett részt a szavazásban, mivel elfelejtettek nekünk szólni. Ez még egy kis
ellenszenvet keltett bennem a blokád eszméjével kapcsolatban, illetve rajtunk kívül akkor
még nagyon kevés egyetem blokádolt (mi a FDU – Fakultet Dramskih Umetnosti, vagyis a
belgrádi színművészeti egyetemmel való szolidaritásból vonultunk az elsők között blokádba).
Nehezen láttam át a jövőt, azt hogy ebbe talán mindenki be fog szállni, hogy minden
egyetem, sőt, akár középiskolák, iskolák, munkahelyek állhatnak le. Ez egy felfoghatatlan lehetséges jövőkép volt számomra. Szerencsére az akkor még elképzelhetetlen utópia egy
villámcsapás gyorsaságával terjedt az országban, a szkepticizmusom kezdett porrá válni, és
nagyjából a blokád első két hete után el is tűnt, és elkezdtem érteni, hogy az, amit
megálmodtak, hogy egy egész ország felálljon és azt mondja: „Na, most lett elegünk!”, igenis
valóságos elképzelés. Onnantól kezdve nem volt visszaút nekem sem, száz százalékos
erőbevetéssel melléálltam.
Téged mikor szólítottak meg a tüntetések, tiltakozások?
Az, hogy – ahogyan fentebb említettem – a blokádba vonulás gondolatával nem értettem
azonnal egyet nem egyenlő azzal, hogy a tüntetésekkel sem egyeztem. Az első nagy újvidéki
tüntetésre is szerettem volna elmenni, rögtön a tragédia után, azonban Újvidéken kívül volt
előadásunk az osztályommal, és mire visszaértünk a városba, már vége volt, így ahhoz nem
tudtunk csatlakozni. Mérhetetlenül mérges voltam a tragédia után, hiszen ekkora
felelőtlenséget el sem tudtam képzelni, hogy létezik. Egyetlen áldozatnak sem kellett volna
lennie egy normálisan működő országban, és felháborít a kormányunk vezetőségének a „15
ember nem számít” című gondolata az élet működéséről. Semmi empátia nincs egy olyan
emberben, aki ilyet mond. Az az ember nem tudja (vagy nem akarja) elképzelni, hogy mit
érezhet például egy anya, aki mindkét gyermekét elveszíti – de erről inkább nem is szólok
többet. Közvetlenül a vasútállomás mellett élek Újvidéken. Ez bármikor megeshetett volna
bárkivel közülünk. És van még rengeteg hasonlóképpen „felújított”, közhasználatban lévő
építmény, ami ezek után csak jobban félemlíti az embereket (például a vadiúj szabadkai
aluljáró, több sávnyi vasúttal a tetején, ami már omladozik – és a vonatok még el sem kezdtek
járni rajta –, hogy csak egyet említsek közülük). Hogy ez ellen tiltakozni kell, az nem volt
kérdés az első pillanattól kezdve, és decembertől már aktívan ki is vettem a részem a
tüntetésekből.
Blokádokkal, csendes megemlékezésekkel indult mindez. Hogyan néz ki ezeknek a
szervezése? Hogyan működik az egyetemisták döntéshozatala? Mi segíti a szerveződést?
A szervezések elég gördülékenyen működnek. Minden napra van egy gyűlés – szép
magyarul: plenum, ugyanis mi is csak ezt a szót használjuk rá. A mi egyetemünknek három
épülete van, mindháromra jut egy-egy napi plenum, ahol elsősorban az egyetemi teendőket
beszéljük meg arra az épületre vonatkozóan, ahol van a gyűlés. Ezen kívül létezik még MD
(međudepartmanski) plenum, ahol az egyetemünk mindhárom fő szaka a főépületben tart
gyűlést, ezeken már inkább a tüntetésekkel kapcsolatos információk és az aktuális országos
változások kerülnek terítékre. Én ezen a két fajta gyűlésen vettem eddig részt, de ezeken
kívül van még az UNI plenum, ahol a teljes Újvidéki Egyetem minden kara képviselteti
magát, illetve a MEGA plenum, ahol már a belgrádi és más városok egyetemeivel együtt
üléseznek a studentok. A gyűléseken napirendi pontokba vannak összeszedve a
megbeszélendő témák, van egy moderátor, aki levezényli az egészet, egy jegyzőkönyv író,
aki mindent feljegyez, és napirendi pontokon belül vannak megszavazandó dolgok, minden
résztvevőnek szavaznia kell, hogy „mellette vagyok”, „ellene vagyok” vagy „tartózkodok”.
Ezek a gyűlések higgadtan, problémamentesen szoktak lezajlani.
Nehéz volt közös nevezőre jutni?
Talán a blokád elején, amíg még nem találták meg a diákok a legjobban működő
kommunikációs formát, viszont ez nem telt hosszú időbe. Amióta léteznek a fentebb említett
gyűlések, minden döntés meghozatala egészen simán működik, többnyire a szavazatok is
egyhangúak szoktak lenni, de ha valakinek van hozzáfűzni valója valamihez, vagy valamivel
nem ért egyet egy témában, lehetősége van ennek kinyilatkoztatására, a többi diák pedig
ennek figyelembe vételével gondolja át a témát.
Számos tüntetésen, figyelemfelkeltő akcióban részt vettél, mesélnél egy kicsit az
események hangulatáról? Miként éled meg a jelenlegi helyzetet?
Valószínűleg minden tüntetés különbözik a másiktól valamennyire, tekintve, hogy ennek a
hatalmas egységnek, – amibe beleszámolok mindenkit, aki az elmúlt néhány hónapban
legalább egyszer részt vett tüntetésen – mindig egy másik hányada vesz részt a
megmozduláson, más indíttatásból, más lelkülettel, mégis ugyanazért a célért. Számomra a
legizgalmasabb a február 1-jén történt 27 órás hídfoglalás hangulata volt. Először voltam szó
szerint több, mint százezer emberrel körülvéve, és nem akarok hazudni, olyan érzés volt,
mintha egy hatalmas fesztivál részese lennék. Alig lehetett közlekedni, óriási területen
voltunk szétterülve, mégis, mint a szardíniák a konzervdobozban, úgy álltunk egymás mellett.
Csodálatosan precíz volt a tüntetés szervezése, minden konfliktus nélkül zajlott. És az
emberek doboltak, fütyültek, kiáltották a tüntetés jelszavait, ugrándoztak, hogy ne fázzanak a
téli hidegben, és ami fő: mind örültek. Örültek, hogy a közös célért ennyien kiálltunk az
utcára, örültek, ha ránéztek egy kisgyerekes családra, ahol a gyerekek szájából lógott a
fütyülő, örültek, ha láttak egy kiskutyát, akire transzparens van ráakasztva, vagy a mancsai
lemoshatós festékkel vörösre vannak festve. Boldog voltam, amikor meghallottam a távolból
a megafonba kiáltó ismerős hangot: valakit a mi egyetemünk színészhallgatói közül, vagy
Pongó Gábort, az Újvidéki Színház színészét, aki a legtöbb tüntetésen részt vesz, és sokszor
fel is szólal. Olyan élmény volt az a két nap, aminek a lényegét nem is tudom igazán
szavakba önteni, de az biztos, hogy a februári hidegben is forró volt a vér bennem.
Bizonyára voltak felemelő és bátorságot követelő pillanatok is…
Minden 15 perces csöndet, amit az áldozatok tiszteletére tartunk a tüntetéseken, nehéz kibírni
könnyek nélkül. Emlékszem, január 24-én, az első generális sztrájk napján több csoportban
tüntettek Újvidéken, én a vasútállomáshoz érkező közép- és általános iskolai tanárok és
diákok csoportjaihoz csatlakoztam. És amikor az óra 11:52-re váltott – tudom, ez most
nagyon szentimentálisan hangzik, de akkor valóban ilyen gondolatok keringtek bennem –,
megéreztem, ahogy az egész országunk egyszerre hallgat el. És azt éreztem, hogy az
elhunytak ott vannak velünk abban a pillanatban. A 15 percet csendben végigsírtam. Minden
alkalom, amikor kiállunk az utcára, megállítjuk a forgalmat 15 percre, sípolva kilométereket
sétálunk, bátorságot követel, de ezeknek a meglépése a minimum, amit megtehetünk.
Tüntetések, diáktiltakozások zajlottak már a mostanit megelőzően is. Ezek viszont már monumentális megmozdulások, ti ezt hogyan látjátok belülről, szerinted mekkora a közösség ereje, mire elég a közösség ereje? Szerinted miben rejlik a most zajló történések töretlen lendülete?
Egyik tanárnőmmel beszélgettem egy alkalommal, amikor meglátogatott bennünket az
akadémián, és hasonló véleményen voltunk ezzel kapcsolatban. Véleményem szerint mi,
jelenlegi egyetemi hallgatók többségében már egy olyan generáció vagyunk, akik nem élték
át a ’90-es éveket, azonban valahol mélyen, a kisagyunkban benne vannak annak az
évtizednek a történései, mivel a szüleink meséltek róla, meghatározó volt számukra és
formálta őket mindaz, amit átéltek. A tanárnőm többször emlegeti a generációs különbséget a
Z generáció és elődei között, véleménye szerint mi hevesebben reagálunk egyes dolgokra, és
kevésbé érdekelnek minket tetteink következményei (ezt, mint pozitívumot hozta fel a
jelenlegi helyzetre vetítve). Úgy gondolom, itt találkozik a két dolog, vagyis az, hogy a mi
generációnk még nem vett részt hasonló eseményekben, lázongásokban, a csírája mégis
mindig ott volt bennünk, valamint ez a „fejjel a falnak” fajta életszemlélet, és ezek
találkozása robbantotta ki éppen az aktuális fiatal felnőttek körében az aktív tiltakozás
kezdetét. Ez csak egy szubjektív vélemény, de én magamnak ezzel magyarázom a dolgot.
Visszatérő érv az egyetemista és egyéb iskolai blokádok, tüntetések ellen, hogy a
diákoknak az iskolapadban a helye, és hogy az egyetemisták egy rétege valójában nem hagyja a többséget tanulni. Te mit gondolsz erről? Mit látsz, a karotokon mennyien támogatják a tiltakozásokat?
Szerencsém van, ugyanis a Művészeti Akadémián, azon belül is a színművészeti
osztályokban és az osztályok között is nagy az összhang, és szinte követelmény a családias
légkör megteremtése, tekintve, hogy a mi szakmánkban sokszor nincs más támaszunk, mint a
partnerünk, és a színpadon is vállt vállnak vetve kell átvergődnünk magunkat a drámán.
Ugyanez a privát életünkre is igaz, úgy a magyar, mint a szerb osztályokkal nagyon jóban
vagyunk, így nem volt kérdés, amikor belevetettük magunkat a tüntetésekbe, azt kézen fogva
és hatalmas összetartással tettük meg a karomról mindannyian. A blokád egyébként
megszülte azt az élethelyzetet az egyetemünkön, hogy a többi szak hallgatóival, a
képzőművészekkel és a zenészekkel is (akiknek nem csak a mi épületünkben van órájuk, így
ritkán, sőt, akár sosem találkoztunk) szorosabbá vált a kapcsolatunk, és számos új barátot
ismerhettem meg az elmúlt néhány hónapban. Ezen többek között sokat segített az is, hogy az
egyetemen valaki(k)nek mindig őrt kell állni négyórás váltásokban, és ezt a feladatot szívesen
vállaltam el én is, így szemtől szembe, direkt kommunikációba kerültem olyan személyekkel
is az akadémia bejáratában, akikkel azelőtt nem is találkoztam. Viszont, hogy a kérdésre
visszakanyarodjak, a karunk tanárai kérdés nélkül mellénk álltak, ahogyan a dékán is. Ha
cselekedni kell, akkor cselekszünk, a tanáraink többnyire a problémamegoldásra is tanítanak
minket (amire a színház világában nagy szükség van), ezt most kipróbálhattuk élesben is.
Úgy vettem észre, hogy az újvidéki közeg nagy hányada támogató, szerencsére nem igazán
találkoztam még blokád- és tüntetés-ellenzővel, de még tartózkodóval is alig. Egyébként
pedig azt gondolom, hogy jelenleg is nagyon sokat tanulunk, méghozzá magáról az életről, és rákényszerült helyzetünkben a politikáról, az állam működéséről, a szervezésről, a
felelősségvállalásról, a közösségről, és még rengeteg dologról, amit az iskolapadban ülve
talán sosem tanulunk meg. Olyan élettapasztalat ez, amivel csakis többek lehetünk,
kevesebbek soha. Az iskolapadban ülést pedig – megsúgom – be lehet pótolni bármikor.
Az ember sokszor fáradtnak és kimerültnek érezheti magát, hiszen már hónapok óta tart mindez. A világ számos pontjáról érkezik a morális támogatás: New Yorktól Budapestig, sőt Nobel-békedíjra jelöltek benneteket, és a maga módján Novak Djoković is többször kiállt az egyetemisták mellett. Ezek mit jelentenek számotokra? Miből tudtok erőt meríteni, mi a legfőbb motivációtok?
Az az érzésem, hogy még mindig egyre többen csatlakoznak, állnak fel az ügy érdekében, és
ez az egyik, amiből merítkezünk. Mindig meglepődök az utóbbi időben, amikor a
tüntetéseken felszólaló emberek még mindig a studentoknak köszönik meg a tüntetések
létrejöttét, mert bár az egyetemistáktól indult el a dolog, mára már egy egész ország
polgárainak hatalmas százalékára nőtte ki magát a megmozdulók és felszólalók száma.
Mostanra már úgy érzem, mindenkinek köszönetet kell mondanunk, aki kiáll mellettünk –
persze ez többnyire meg is történik –, és nem érzem úgy, hogy csak a hallgatók érdemlik a
köszönetet. Valójában az egymás felé mutatott tisztelet és hála az, ami igazán működtetni
tudja az egészet. És az, hogy ugyanaz a célirány mindenki számára.
Tartasz-e attól, hogy ahogyan ezt a kormány képviselői többször belengették, évet
veszítetek az egyetemen, veszélybe kerül a kollégiumi elhelyezés és az ösztöndíjatok?
Kezdetben aggasztott ennek a gondolata, nyilván senki nem szeretne évet veszíteni, azonban
ahogy egyre inkább lovalltuk bele magunkat a dologba és egyre inkább haladtak előre és
lettek monumentálisabbak a történések, annál könnyebben engedtem el ezt, mára már
egyáltalán nem ez számít. Most van egy feladatunk: hogy kimentsük az országot abból a
gödörből, amibe belesüllyedt, és ez az elsőszámú, a többi másodlagos kérdés. Nem vagyok
kollégista, valamilyen minimális fizetésem van az előadásokból, amiket játszok, és tudok
vállalni ezen kívül plusz munkát, ha az ösztöndíjat megvonnák tőlünk. Ha évet kell ismételni,
hát évet ismételünk (sőt, jelen pillanatban azt gondolom, célszerűbb lenne, mint
hipergyorsasággal próbálkozni a nyári pótlással).
Az egyetemista mozgalmaknak, tudjuk, vannak hagyományai. A művészetnek, a
színháznak is vannak eszközei. Utóbbiról mit gondolsz? A művészetnek mi lehet a
teendője most?
Főképpen a színházról tudok most beszélni, mert az van a közvetlen közelemben. Szerintem
minden eszközt felhasználnak, amit csak tudnak, hogy kiálljanak mellettünk, egyetemisták
mellett. A sztrájkokat közös egyeztetés mellett számos színház betartja, az előadások végén
pedig indexet vagy véres kezet emelnek fel a színészek a meghajlásnál. Valószínűleg ezt
korábban már elárultam magamról, de a mostani helyzet érzékeny pontot érint nálam, így az
előadások végén, ha a színészek felemelik az indexeiket vagy a kezeiket, gyakran elérzékenyülök, ha pedig én is a színpadon állok, büszkén emelem én is mindkettőt. A
közönség sorai ilyenkor gyakran álló tapsba torkollanak, de volt már, hogy sípszó is
hallatszódott a publikumból. Szinte biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi helyzet a
művészeket is közelebb hozza egymáshoz, már csak abból is kiindulva, hogy mi, a különböző
szakok hallgatói az akadémián milyen közel kerültünk egymáshoz, ami előtte nem feltétlenül
volt jellemző.
Rendkívül gyorsan változnak a dolgok, nem tudjuk megjósolni, hogy mi történik holnap vagy holnapután, most mégis megkérdeznélek, milyen kilátásaid vannak a jövőre nézve, szerinted hol tart most az ország ügye? Mennyire vagy optimista?
Teljes mértékig optimista vagyok. Ekkora összetartást még nem tapasztaltam, mint ami
jelenleg uralkodik az országunkban, igen nagy méretű a külföldön élők támogatása is, a nép
ereje pedig úgy gondolom, hatalmas, ha egyesül. Azt hiszem ezt mostanra már felfogtuk és
meg is tudtuk mutatni, csak még van egy-két nehézfejű ember, akit erről meg kell győznünk.
Innen viszont nincs visszalépés, a lavina elindult, mi megyünk vele, és mindig újabb és újabb
lépéseknek nézünk elébe.
