Magyar Életfa díj, egyedi, gazdag életút – interjú dr. Szőke Annával, falunk egyik méltán elismert közszereplőjével
A 2015-ös év egyik nagy elismerését, a vajdasági magyar közösségért végzett kimagasló munkájáért Dr. Szőke Anna – nyugalmazott óvodapedagógus, népművelő, néprajzkutató (Kishegyes) kapta. Ez a Magyar Életfa díj, mellyel minden évben legtöbb négy személyt tüntet ki a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség, olyan személyeket, kiknek életműve a délvidéki magyar kultúra vagy közművelődés valamely ágához kapcsolódik.
A díj Nemes Fekete Edit szabadkai keramikusművész Életfa című kerámia faliképéből és minden évben más grafikusművész által készített egyedi oklevélből áll.
– Kishegyesen Ön az első személy, aki ezzel a díjjal büszkélkedhet. Egy egész életút áll mögötte. Mit jelent ez a díj Önnek? Hol indult ez a gazdag életpálya?
– Nekem nagyon gazdag gyermekkorom volt – kezdi Szőke Anna. A szegénység közepette mi tudtunk játszani, és úgymond a semmiből is tudtunk valamit kihozni. Egyedüli gazdagságunk a képzeleterőnk volt. Hogy ambiciózus lehettem, ezt utólag gondolom, mert ha visszapergetem az eseményeket, úgy 9-10 éves lehettem, amikor már énekkart szerveztem az utca gyerekeiből. Az árokpart széléről én nagyon nagy élvezettel levezényeltem a kórust, mely nemcsak népdalokat, hanem pikánsabb dalokat is énekelt, gyerekként azokat is nagyon fogta a fülünk. Az általános iskola után Újvidékre kerültem, valójában riporter és újságíró szerettem volna lenni. Nagyon vonzott ez a pálya, különösen a rádió, mert újságunk csak vasárnap volt. Édesapám azonban nem engedett gimnáziumba, mert azt tartották az akkori felfogás szerint, hogy befejezi, és nem lesz belőle semmi. Utólag nem szabad ezért elítélni, minden szülő azon van, hogy legyen egy biztos pont a gyereke életében. Így kerültem akkor az óvóképzőbe. Sikerült a felvételi, nehéz volt az iskola. Komoly képzésben részesültünk. 45-en kezdtük, és ötödikre 14-en maradtunk, tehát nagyon szelektáltak bennünket. Emlékszem, a fogadónapon egy kishegyesi osztálytársammal együtt álltunk az iskola udvarán, mint két ázott kacsa, és nem értettünk semmit az igazgató beszédéből, aki a pódiumon állt, és körülöttünk mindenki szerbül beszélt. És akkor jött egy takarítónő, Julis néni, sosem felejtem el, ő irányított, hogy melyik tanterembe menjünk be. Hamar az osztály legjobb tanulója lettem, viszont a szerb nyelv nagyon lehúzott. Az osztálytársaim többsége Újvidék környékéről érkezett, és jól beszélt szerbül. Csodálkoztak rajtam, miért nem tudom elmondani, mit csinálok reggel. Ehhez párosult az a stressz is, vajon jól mondom-e? Kinevetnek, nem nevetnek? Azért elevickéltem én a szerb nyelvvel, később aztán megtanultam, persze munka mellett. Nagyon rossz módszere volt a szerbtanárnőnek, ezt el kell mondanom. Mindig engem küldött valamiért a szerb osztályokba. Most kérjem el ezt, most vigyem el azt. Lehet, hogy ő ezzel azt szerette volna elérni, hogy én egy kicsit kommunikáljak, de nagyon csúnya emlékem van. Emlékszem, álltam a tanterem előtt, ahova mennem kellett, és félelmemben imádkoztam, hogy el tudjam mondani, miért küldött a tanárnő. Egy tiszta szerb osztályba bemenni, és vállalni a kockázatot, miszerint megaláztatásban lesz részem, mély negatív élményt hagyott bennem! Én a mai napon is tudnék tanácsot adni a szülőknek, hogyan kellene egy idegen nyelvet tanítani a gyereknek, de semmi esetre sem ilyen módszerrel!
Harmadik osztályban már én voltam a képzőben az önképzőkör elnöke, nagy eredménynek számított azt kivívni magamnak. Újvidéken a Forumban kaptam volna munkát, akkor már a Képes Ifjúságban igen sok versem megjelent, írtam, költöttem, szerettem nagyon. Vigh Rudi bácsi azóta sem bocsátja meg, hogy az irodalomnak hátat fordítottam. A képzőből én voltam az egyetlen, aki aktív volt az irodalom területén, éppen ezért én inkább a gimnazistákkal barátkoztam, nagyon felkaroltak bennünket akkoriban. Abban is szerencsém volt, hogy a szobatársam, akivel együtt laktam, gimnáziumba járt, és a gimnazisták úgy fogadtak, mint aki hozzájuk tartozik, ez különösen az irodalmi délutánokon, esteken nyilvánult meg. Azután van még más élményem is Újvidékről. Bejártam a rádióba, mint riporter, és a megboldogult Papp Imre bácsi, őrá sokan emlékeznek, fölkarolta a fiatalokat. Minden szombaton 5 órától ifjúsági műsor volt. Képesek voltunk hétvégén nem hazajönni, hogy a rádióban beszélhessünk (élőben ment akkor még minden). Regényeket kellett elolvasni, azokról könyvismertetőt írni, fogalmazásokat, híreket beolvasni. Tőle is nagyon sokat tanultam, egy alkalommal a fogalmazási versenyen egyhetes nyaralást nyertem Montenegróba. Ez is felejthetetlen élmény marad, mert hát majdnem mindenki idegenként vett részt, nem ismertük egymást. Vajdaság különböző területéről jöttünk össze, ettől függetlenül hosszú évekre nyúló barátságok születtek. Egy évben pedig csokit nyertem, egy vagy két kilót, már nem emlékszem, a lényeg az, hogy a szobatársnőmmel egyszerre nem bírtuk mind megenni, és a végére már hancúroztunk, dobáltuk a szobában, az ágyakra is jutott (szalmazsák volt még akkor az ágy), a amikor egy hónap után takarítottunk, a penészes csokoládét is szépen letörölgettük, és megettük. Ez is hozzátartozott ahhoz a gazdag élményhez, amit mi ott produkáltunk.
A másik dolog, amiért nem szerettem az iskolát, hogy a képzőben csak lányok voltunk. Mindig kellett mennünk énekelni a kaszárnyába a pitomacoknak (kiskatonák). Utólag megtudtuk, hogy a tanárnőnek egy kapitány volt a barátja. Havonta vonultunk fellépni a kaszárnyába, és persze, gusztáltak bennünket azok a fiatalemberek: megjegyzem, két házasság is lett az osztályból (mosolyogva mondja). Tehát élt bennem egy olyan belső vágy, hogy jaj, csak innen kerüljek már ki!
Azután jött a nagy szerelem, a férjem, aki nem akart Újvidéken maradni, és visszajöttem Kishegyesre. A Fortuna is mellettem volt, mert éppen akkor volt üresedés idehaza az óvodában. Először helyettesítettem, azután néhány hónapig, mint kezdő óvónő, két váltást dolgoztam – délelőtt, délután. Elvállaltam mindent! Szép volt az, és itt maradtam Kishegyesen. Szerettem a hivatásomat, két kiváló óvónő mellett dolgozhattam, Dudás Erzsébet, Elli óvó néni és Kovács Etelka óvónők mellett. Dudás óvó nénitől megtanultam elemezni a gyerekeket, ő nagyon nagy pszichológus volt, felhívta a figyelmemet, mindig tartsam szem előtt – nagyon lényeges -, milyen közegből jön a gyerek, fontos a háttér. Eta óvó néni pedig nagyon jól tudott szervezni. Akkor még nagy színpadi előadásokat csináltunk, főleg a tanév végén, vonult az egész óvoda. Ezek akkora rendezvények voltak, hogy a színházba nem fértek be a szülők, a közönség. Az óvó nénitől megtanultam, ha kilépünk a közönség elé, ott a maximumot kell nyújtani. Két ilyen eminens óvónőtől tanulni nagy szerencse. Felnéztem rájuk, amit ma nagyon hiányolok a szakterületen általában – alázat a tudás előtt, valahogy kiveszett nemcsak a pedagógia terén, másutt is tapasztalom. Mi még akkor nagyon tudtuk tisztelni, csodálni az idősebb kolléganőket, tartottunk tőlük, meg akartunk felelni az ő tudásszintjüknek.
Azután férjhez mentem, vagyis megházasodtunk, jöttek a gyerekek, és a családi élet mellett nagyon gyorsan bekapcsolódtam az itthoni társadalmi életbe. Kezdődött a szervezésekkel, már 80-ban irodalmi délutánt szerveztem Szűcs Imrének, a szülőknek könyvbemutatókat. Jung Károly, Brasnyó István gyermekköltészete mindig is közel állt hozzám, kívülről fújtam a verseiket. A bábosokkal, akik akkor kilenc, tízedikes fiatalok voltak, szépen együttdolgoztunk. Öt óra után jöttek az óvodába, és próbáltunk – az valami csoda volt. Kiemelném Péter Klárit, Lakatos Ilonkát, Kerepes Erzsikét – ők tartoztak a törzsgárdához. Évekig együtt dolgoztunk. Ez annyira felfejlődött, hogy később már előadásokat tudtam tartani Topolyán, Feketicsen, Becsén a bábozás szerepéről.
Ami még nagyon fontos, minden kulturális rendezvényen ott voltunk, igényünk volt rá. Sajnos, ez a fajta magatartás ma már nagyon ritka, amit nem is tudok mivel magyarázni. Például a 2015-ös évben a Csépe napok keretében szenzációs előadások hangzottak el – Faragó Kornélia, Gerold László, Bányai János, – ezek akkora nevek, akiket illene tudnunk, ismernünk, meghallgatnunk. Ez az igényesség hiányzik a pedagógusokból, elnézést kérek, nem mindenkire érvényes, de a többség így van.
Amikor a fiaim már iskolások lettek, kikerültem a gazdászati óvodába. Életem legszebb szakasza volt, 14 évet dolgoztam ott. Csodálatos szülők, még csodálatosabb gyerekek, jól lehetett dolgozni. Szerettem ott kint, sokat fölléptünk különböző rendezvényeken. 1990-ben kerültem be a művelődési egyesületbe elnöknek. Fölnézek azokra a személyekre, akik engem akkor erre a posztra kiszemeltek. (Fodor Pali bácsi, Fodor Mihály, Lakatos Imre, – a hegyesi kultúráért éltek-haltak, nagyon művelt emberek voltak – úgy gondolták, hogy fel kell éleszteni a kishegyesi kultúréletet). Én akkor 42 éves voltam, és egy ekkora terhet elvállaltam. Elkezdtünk dolgozni. Főleg fiatalokkal vettem körül magam, de ott maradt Fodor Pali bácsi, és például id. Virág Gábor is, Vigh Rudolf, és mindenekelőtt Szöllősi Vörös Julianna. Csodát műveltünk mi akkor, 12 szakosztály működött, úgy ment a munka, mint a karikacsapás! Pezsgő kultúrélet volt itt Kishegyesen. Mindegyik szakosztálynak megvolt a vezetője, havonta összeültünk, és tudtuk előre, ki, mivel készül, mi fog történni. Minden évben nyilvános közgyűléseket tartottunk a színházteremben, ahova eljöttek falunk lakosai. Igazán sokat dolgoztam és tanultam, a fiataloktól is rengeteget. Büszke vagyok rájuk, mert a mai napig felkeresnek, és azt mondják, az volt az igazi. Ezek a visszajelzések még ma is nagy erőt adnak a mindennapokhoz.
1990-et úgy kell felfogni, hogy az volt a nemzeti nagy fölbuzdulás időszaka. A titói szocializmus után jött egy nagy nemzeti ráébredés, felébredés, hogy van magyar néptánc, van nekünk magyar népdalunk, jöttek a magyarországi csoportok, színházak föllépni. A Vidám Színpad és a Vígszínház legalább öt alkalommal vendégszerepelt, a Mikroszkóp színház, Markos-Nádas, Nagy Bandó András… 1991 és 1992 erről szólt. Olyan bevételünk volt, ami lefedte a kiadásokat, nem kellett pályázatokra gondolni. Persze 1993-tól már jött az infláció, csökkentek a bevételek, meg élesedett a háború. Nem mertek már annyian vendégszerepelni, én sem mertem vállalni, nagy volt a rizikó. Önerőnkre kellett támaszkodnunk, és ‘92-ben elindítottam a néptánccsoportot, erre külön is büszke vagyok. Egy év múlva már felléptünk Gyulán, a Minden Magyarok Táncfesztiválján. A művelődési egyesületben végzett tevékenységünk sokrétűségét jellemzi az is, hogy például az amatőr képzőművészeket is összefogtuk. Külön szakosztályt hoztunk létre a részükre, Mohácsi Zoltán festőművész volt a vezetőjük. Szerveztem kiállításokat helyben, és szerettem volna, hogy eljussanak az alkotások vidékre, külföldre is. Németh László alkotása például Budapesten első díjat nyert egyik pályázaton. Vagy például az amatőr festőknél Hornyák Ferenc első helyezett lett Kúlán. Ez is a beletartozott a munkámba éppúgy, mint a sok kiállítás megszervezése. Én úgy érzem, egy művelődési egyesület elnökének így kellene dolgozni, és pezsegne az élet itt a faluban. Erdélyből is sok csoport jött, Felvidékről, és bennem akkor tudatosodott tudásom hiányossága. Például nem ismertem a magyar tájegységeket. Elindult bennem egyfajta vágy, többet kell tudnom, hogy még többet megtanuljak. Abban az időben sokat jártam szemináriumokra, vagy a művelődés által, vagy mint óvodapedagógus. 1995-ben megalapítottam a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületét, második volt a Vajdaságban, mint pedagógus civilszervezet. Büszke vagyok rá, azóta is, hála Istennek, megvagyunk. Még abban az évben megrendeztük az első ovis színjátszó találkozót. Nagy bumm volt a Vajdaságban, hogy bátorkodtam a magyar csoportokat idehozni Kishegyesre egy miloševići rendszerben. Nem mertek az igazgatók nyilvánosan megjelenni, művelődési szervezetek neve alatt küldték el a csoportokat. Igen, én sem bírtam, nem kaptam rá engedélyt, a Petőfi Sándor ME keretében léptettem fel a gazdászati ovisokat. És kilábaltunk belőle, mostanra már híre van az ovis találkozónak a Kárpát-medencében, külföldről is érdeklődnek a rendezvény iránt.
Ahogy a képzéseket jártam, így fedeztek fel engem Debrecenben. Egy véletlen folytán lehetőségem nyílt beiratkozni a néprajzi tanszékre. Elindultam a 96-97-es tanévben. Itt jött az a váltás, amikor egy más ember lett belőlem. Mikor elindultam az egyetemre, még nem gondoltam, hogy ilyen nagyot fogok váltani. Az ott szerzett tudás győzött meg arról, hogy hűha, Anna, hát itt csodálatos dolgok vannak! Nemcsak fejlősen szabad nézni az életet, és belesüppedni a provincializmusba, mert részben ez a legnagyobb átka a kishegyesieknek – ezt mindig mondom. Az egyetemen, egy sokszínű, más világ vett körül, és nyújtott olyan lehetőséget, hogy beutazhattam a Kárpát-medencét. Nyolc-tíz napos kötelező gyűjtőmunka volt, és végigmentünk a tájegységeken: Felvidék, Kárpátalja, Erdély, és kétszer voltak itt Vajdaságban a hallgatók, egyszer Kishegyesen, és egyszer Šušarán, Deliblatón. Ezek a gyűjtőutak is kinyitották az ember szemét, tágult a látóköröm. Azután elkezdtem szakosodni a néprajzon belül, én egy kicsit a népi vallásosság felé hajlottam, nagyon tetszett, a másik a szórványterület, itt kapcsolódik a társadalomnéprajz, és az lett később az erősségem. Amikor államvizsgáztam – Magyarországon nem mondják, hogy diplomáztunk – akkor Ujváry Zoltán professzor úr mondta, szeretnének engem továbbra is ott látni az egyetemen a doktori iskola keretén belül. Ettől féltem, kellett egy olyan kutatási területet találnom, ami még nincs feltárva, és amire kapok ösztöndíjat. Ez volt a Versec környéki magyarság. Itt is összejátszott a szerencse és a véletlen, 2000-ben Csete Őrs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója felkért, térképezzem fel, hol van Vajdaságban még magyar óvoda, iskola. Így jutottam el Vajdaság legtávolabbi pontjaira.
Doktori értekezésemben komoly monográfiát írtam az emberi élet fordulóiról, a vallásukról, a hitükről. Öt éven keresztül sokat jártam le Versec környékére. Először tartottak tőlem az emberek, nem igazán nyilatkoztak. Nagyon közel volt még a háború szele, mindenben politikát láttak, ami nem volt alaptalan. Amikor megtudták, hogy én nem tartozom ilyenféle csoportokhoz, megnyíltak előttem, és a mai napig is szoros barátságok kötnek össze bennünket. Nagyon szép volt! És akkor megszületett a doktorim. Nem olyan egyszerű azt megszerezni, három év a kötelező, le kell hallgatni az előadásokat, erős a kritérium, meg van szabva, minimum hány tanulmányt kell megjelentetni tudományosan elismert folyóiratokban, minimum hány konferencián kell előadni. Ide – úgymond – be kell törni, hogy megjelenjenek a tanulmányok, és a konferenciákon is olyan előadásokkal szerepelni, hogy elfogadják. Végigküzdöttem, de szép volt. A doktorit megszerezvén röpülve jöttem haza, két-három évig a ME bejelentett dolgozója voltam, de nem kaptam fizetést. Az óvodát otthagytam, 1999-2000-ben. Egy más szemlélettel jöttem vissza, és nem bírtam volna már annyi munkát elvégezni, hogy tanítsak is, egyetemre is járjak. Aztán a doktorinál végképp! Akkor már nagyon sokat alkalmaztak engem Magyarországon, különböző civil szervezeteknél, úgyhogy abból szépen meg tudtam élni. És így volt ez rendjén.
2006-tól nyugdíjas lettem. Amikor megkaptam a végzést, az első gondolatom az volt: végre nem kell megfelelnem senkinek. És ez a szabadság ma is örömmel tölt el. Azt csinálom, amit szeretek, nem kell az irigy kollégákkal foglalkoznom, oda megyek, ahova én szeretnék, azt írok, amit én szeretnék. Ezt a szabadságot nem adom semmi pénzért, és kívánom mindenkinek, hogy érezze meg azt, amikor már nem kell megfelelni senki kénye-kedvének. Egyébként, az élet erről szól!
Van három csodálatos unokánk, nagyon szeretem őket. Büszke vagyok rájuk, és arra is, hogy Kishegyes díszpolgára lettem, mindjárt a második évben. A családom mindenben támogat, a többi meg megmondom őszintén, nem érdekel. A legfontosabb, hogy a gyerekeim és a férjem nagyon büszkék rám, elolvasnak mindent rólam a sajtóban, sokszor ők tájékoztatnak, hogy írás jelent meg rólam.
Több díjat kaptam a művelődési élet terén kifejtett munkámért, azokra is büszke vagyok. (2000 óta a Magyar Kultúra Lovagja, Aracs –díj, számos könyve jelent meg…) Tudományos munkásságomért Győrfi István Emlékérmet kaptam három évvel ezelőtt, az nagy dolog. És hát most a Magyar Életfa díj.
Hogyan fogadta a Magyar Életfa díjat?
Örömmel, ez tagadhatatlan, de ettől sokkal nagyobb öröm volt számomra, hogy sokan rögtön gratuláltak, anélkül, hogy én tudattam volna valakivel is. Világháló, sajtó, mind közölte a hírt, és olyan személyek gratuláltak, akikre én nagyon fölnézek. Kezdve a Magyar Tudományos Akadémiától, a Debreceni Egyetem, óvodapedagógusok Magyarországról, persze, akik kísérik az ilyen dolgokat, és Vajdaságból. Nem szeretnék kiemelni neveket, nehogy valakit kifelejtsek, de nagyon eminens emberek, az Emberi Erőforrások Minisztériumából két-három üdvözlet… Ezek aztán földobtak! Egyénileg nem változtat rajtam a díj, már megy tovább velem az élet, szervezem a márciusi dolgokat, kezdem átlátni az egész évet, tudom, hogy mit fogok csinálni.
Ki mutatta be az eddigi munkásságát, kik voltak a felterjesztői a díj kapcsán?
Az óvodapedagógusok egyesületének szűk köre, és a titkár lett felkérve, hogy vázolja. Nagyon jól esik, hogy az egyesületéből valakiknek eszébe jutott: Hoppá, van nekünk egy Szőke Annánk!
Mik a további tervei?
Az új könyvemet már lektorálják, érdekes lesz. Összefonódik benne a gyermekkor, egy nagy társadalomnéprajz is lesz, mert annak a kornak a kihívásai, a megléte, a nehézségek, a szociális helyzet, ez mind benne van. Ugyanakkor tartalmaz egy nagyfokú pedagógiát és pszichológiai tartalmat, szó esik a szülői szeretetről, hogyan foglalkoztak velünk. Édesanyám sokat énekelt, beszélgetett velem, úgy, munka közben, édesapám fejből tudta a 13 aradi vértanúnak nemcsak a nevét, hanem azt is, hogy honnan származnak, és ezt nem egyszer előhozta. Tehát kaptam egy akkora indíttatást ahhoz, hogy magyar legyek és a nemzetemért harcoljak, amit felnőttként már nem lehet megkapni. Belém ívódott – ez nem magyarkodás, amit én viszek magamban, hanem gyermekkorból hozott mély érzelmek. Én ez vagyok, és sokszor elmondom, hogy nem vagyok kisebbség. Én magyar vagyok, és a saját nemzetemen belül egy egyéniség. Tudom, törvényileg kisebbség vagyunk, de nem érzem magam annak.
Dudás Angéla
Megjelent a Szó-Beszéd márciusi számában.
