Figyelem!
A következő bejegyzés a Szó-Beszéd nyomtatott kiadásából származik, így annak tartalma esetlegesen elavultnak tekinthető. A Digitális Archiválási projektünk során végrehajtjuk a fellelhető összes Szó-Beszéd kiadás digitalizálását és közreadását további felhasználás céljából. A alábbi cikk nyomtatásban a Szó-Beszéd 2007. novemberi számában jelent meg.
[columns size=”1/2″ last=”false”]
Mi visz arra valakit, hogy színész legyen?
Valószínűleg, ha bevalljuk, ha nem, mindenkiben van egy nagy adag magamutogatási vágy, az biztos, hogy ez az egyik oka annak, hogy valakiből színész lesz. A másik az, amit én ötévesen én úgy fogalmaztam meg, hogy színész leszek, vagy paraszt, mert mindkettő akkor dolgozik, amikor kell, nem akkor, mikor muszáj, tehát nem amikor más mondja, hanem amikor dolga van. Valami szabadságvágy biztosan volt bennem, de az igazán meghatározó élmény nyolcadikos koromban ért. Eljutottam a körzeti szavalóversenyre, ahol egy háborús verset kellett mondanom. Az előző versenyen azt kérték tőlem, hogy ne fakadjak versmondás közben sírva, mert a vers nem színház és abban nem szabad sírni.
Ez valóban így van, viszont én ott álltam a színpadon, és abban a pillanatban, amikor eljutottam addig a részig, ahol nekem automatikusan sírnom kellett – nem azért, mert színészkedtem, hanem mert belülről jött – azt éreztem, hogy most két út áll előttem: vagy szót fogadok és továbbjutok a szavalóversenyen, vagy teljes egészében figyelmen kívül hagyom, hogy továbbjutok-e és úgy mondom el, ahogy érzem. Mivel pedig én más utat nem ismerek, úgy mondtam el. Persze nem látványos zokogás volt ez, csak a könnyeim csorogtak.Annyira szörnyűek voltak azok a sorok, hogy nekem azon sírnom kellett.
Még az eredményhirdetés előtt odajött hozzám egy bácsi, aki szintén sírt. Elmondta, hogy ő élt a második világháború alatt, és visszajöttek az átélt élményei ettől a versmondástól, és ő ezt köszöni. Nagyon meghatódtam, azt éreztem, úgy látszik, tudok érzelmet átad-ni egy másik embernek. Nem voltam benne biztos, hogy az életben tudok-e mást is annyira jól csinálni, mint érzelmet átadni a másiknak. Van egy ilyen legenda, bár lehet, hogy igaz is: a színész, az orvos és a pap egy tőről fakad.
A törzsi rendszerben tényleg egy személyben testesült meg a három hivatás. De az megmaradt, hogy a színész is energiákkal foglalkozik, igaz, mondjuk gyógyítani nem gyógyít (nevet)… Bár mint Thália papja, a lelket tudja orvosolni. A színész energiát küld le és a néző energiát küld vissza. Az egyetemen ezekkel az energiákkal is tanulunk bánni. Egy bizonyos szakmai tapasztalat után pontosan szét tudod válogatni, miben különbözik a versmondás, egy drámai előadás vagy egy komédia, mert teljesen más energiamezőket használsz.
A vers-mondásnál nagyon erősen a nézőt célzod meg, ha színpadon játszol, általában nem a néző felé küldöd ezeket, hanem a partner felé. Ha komédiát játszol, akkor viszont lefelé is kell energiát küldeni. Sőt, ha komédiát játszol és nem jön az az energia vissza, akkor bizony léket kap az a hajó. Ha nincs visszajelzés, akkor a komédia meghal. A komédiát nem lehet játszani reakció nélkül.
Ilyen szempontból milyen az Újvidéki Színház közönsége? Mennyit kapsz vissza abból, amit adtál?
Közönsége válogatja, van, amikor olyan nézők vannak, akik teljesen veled utaznak, teljesen el tudod varázsolni és együtt mentek ismeretlen utakon. Ilyenkor nagyon jó játszani. Természetesen van rossz közönség is. Különböző szituációk vannak, például versmondásnál általában meg tudom fogni a nézőt. Nagyon fontos, hogy amint kiállsz a színpadra, már kapcsolatot teremts. Még nem szólaltál meg, még nem mondtál szerzőt és címet, még semmi nem történik, viszont magadra kell hívni a figyelmet. Bizony van olyan, amikor lehetetlen ezt megtenni, mert olyan szituációban kell verset mondanod, ahol másra figyelnek.
Melyik a jobb néző ilyen szempontból? A műveltebb vagy a műveletlenebb?
Nincs olyan, hogy művelt és műveletlen néző, szituációk vannak. Igazából mondjuk a gyerek épp olyan jó néző, mint a felnőtt és mindegy, hogy milyen közegből érkezett. Sokszor van olyan összetételű közönségünk, akik szinte soha nem voltak színházban, jóformán azt se tudják, mi a színház és ettől függetlenül nagyon jól veszik a lapot. A félművelt színházlátogatókkal a legnehezebb a dolgunk. Van egy elvárásuk a színházzal szemben, ő már látott kétszer színházat és úgy jön el, hogy márpedig ő a Csárdáskirálynőt akarja látni és sehova tovább. [/columns][columns size=”1/2″ last=”true”]Ekkor sok esetben csak ül az a néző, mert nincs befogadó készsége, nem vevő semmire, csak arra amit ő akkor a tévében látott. Gyakorlatilag, ha előítéletekkel ülsz be egy színházba, akkor nagyon nehezen tudsz átbillenni egy másik történetbe, márpedig minden előadás egy másik történet. Még akkor is, ha ugyanazt a darabot játsszuk, az akkor is másik történet!
Ez azt jelenti, hogy előadásonként másként éled meg a szerepedet?
Persze. Ez függ attól, hogy mennyi ideje játsszuk, hogy velem és a partnereimmel mi történt időközben. Vannak dolgok, melyek, úgymond, be vannak állva. Nálam is az van, hogy ha hatvanhatodszor csinálom, hogy felveszek egy poharat és onnantól kezdve sírok, akkor nagyon sok esetben nem kell megint szomorú történeteket mesélnem magamnak a színfalak mögött újra és újra, mert a szerep érzelmei Pavlov-reflexként fognak működni és abban a pillanatban, ahogy emelem a poharamat, a sírás automatikusan jön.
Egy színésznek lehet kedvenc darabja?
Persze, meg vannak olyan darabok is, melyeket nem szeret. De olyan nincs, hogy ha valamit nem szeretek, akkor azt nem csinálom meg tökéletesen. Akkor is végig kell élni az összes nyamvadt érzelmet, ami bele van írva, ha nekem erről más a véleményem. Általában nem darabokat nem szeretek, hanem valami miatt egy-egy előadással nem sikerül olyan kapcsolatba kerülni, amilyenbe szeretnék.
Nagy készülést igényel egy-egy szerepre való felkészülés?
Ez is szerepfüggő. Például a Kommunizmusban (A kommunizmus története elmebetegek számára elmesélve, r.: Anca Bradu) alakított figurám, Kátya halálosan szerelmes Sztálinba. Készülnöm kellett arra, hogy vajon az milyen érzés, amikor megszállottja vagy valakinek. Ezt legjobban az istenhitben találtam meg. Rengeteget olvastam arról a korról és magáról Sztálinról. Mivel az én figurám írogat verseket és egy íróba szerelmes, olyan adatokat túrtam ki Sztálinról, hogy miért fontos az írás mindkettőjüknek, rákerestem Sztálin olvasási szokásaira. Folyton jegyzetelt a lapszélre, mindig színes ceruzával a kezében olvasott és mindent aláhúzgált, egyébként nagyon nagy könyvtára volt.
Volt olyan szerep, amely tartósan kihatott rád?
Igen volt, még főiskolás koromban, az első szerepem az Újvidéki Színházban. Ebben a darabban azt kérte a rendező, hogy fejhangon beszéljek és nekem ez valami iszonyatos volt, ezt sem-miféleképp nem tudtam elfogadni. Ezt elmondtam a rendezőnek, aki teljesen kikelt magából és közölte velem, hogy az egész darabban a hang a lényeg. Ettől kezdve én ezt teljesen elhittem és innen kezdve működött az egész. Ettől a szereptől kezdve én teljesen megváltoztam, átmentem abba a buta szőkébe a hétköz-napokban is. Minden szerep otthagyja a saját lenyomatát, saját bélyegét a lelkeden és vagy kiégsz vagy gazdagabb leszel. Az is megtörténhet, hogy eleged lesz abból, hogy mindig mindent át kell élni és úgy gondolod, hogy most már elég rutinos vagy ahhoz, hogy farzsebből dolgozz. De ez a legrosszabb, mert onnantól kezdve az a darab nézhetetlen.
Amikor először láttalak játszani, a hangoddal hívtad fel magadra leginkább a figyelmemet. Természetes adottság vagy képezted?
Természetes adottság is, de nyilván annak is köszönhető, hogy elvégeztem az alapfokú zeneiskolát. Persze, még mindig nagyon oda kell figyelnem, mert bizony vannak helyzetek, hogy hamiskásan éneklek egy dalt.
Beszélgettünk a színházról, most beszélgessünk a kötődésedről Kis¬hegyeshez. Mi az ami köt hozzá?
Származásilag tényleg hegyesi vagyok, apám, anyám hegyesi, húgom Hegyesen él. Gyerekkoromban mindig Hegyesen voltam, de verbáci lánynak ismertek, így c-vel. Azok az emberek, akiket ismerek és mondjuk már vagy 30 éve élnek Újvidéken, azok is mindig elmondják magukról, hogy teszem azt ő muzslai, moravicai satöbbi. Tehát Újvidékre el-megy az ember és oda van bejelentve, mert muszáj, de valahogy nem oda tartozol. Az ember odavalósi, ahova haza-megy. Én is, ha azt mondom, hogy haza-megyek egy kicsit, akkor Hegyesre megyek haza, attól függetlenül, hogy nincs itt házam. Hegyeshez igazából nem egy ház köt, hanem az, hogy megyek az utcán és találkozom ismerősökkel. Van egy alapvető különbség az újvidéki és az itteni kapcsolattartás között: van egy ismerősöm, aki hegyesi, de szintén Újvidéken él. Amikor Hegyesen megyek a kenyérért reggel, mindenféle előzetes bejelentkezés nélkül beugrom egy kávéra, Újvidéken pedig felhívom, hogy megbeszéljük, hogy majd mikor beszéljük meg azt, hogy majd mikor találkozunk. Más közeg ez itt, más világ.
Kiss Kornél[/columns]
