Figyelem!
A következő bejegyzés a Szó-Beszéd nyomtatott kiadásából származik, így annak tartalma esetlegesen elavultnak tekinthető. A Digitális Archiválási projektünk során végrehajtjuk a fellelhető összes Szó-Beszéd kiadás digitalizálását és közreadását további felhasználás céljából. A alábbi cikk nyomtatásban a Szó-Beszéd 2007. decemberi számában jelent meg.
A minap Vígh Aninal jartam, csak úgy, egy kis traccspartira jöttünk össze hárman. Ritkán esik meg velünk, de olyankor igazan jó hangulatban folyik a csevegés. Ez alkalommal kellemes meglepetésben volt részem.
Ani a kezembe nyomott egy kis csomagot. Benne egy füzet nagyságú könyv és egy boríték. Sajnos a szemüvegem nem volt nálam, így kénytelen volt Ani közölni, hogy a füzetnagyságú könyvben férjének, Rudinak megjelentetett versei ékeskednek, a borítékban pedig a Családi Körben megjelent írás fénymásolata található Rudiról. Mindkettőnek szívből megörültem, de bevallom, a megjelentetett versek jelentik nekem az igazi örömet. Bementem Rudihoz a szobába, nem is tudom, de alighanem meg sem köszöntem a könyvet, hanem gratuláltam Neki, és valami olyasmit dadogtam, hogy a szívem csücske meg a versei, meg öröm, meg nem is tudom, mit mondtam még, de azt tudom, hogy kimondtam: végre -valahára. Azután váltottunk szokásunkhoz híven pár szót, de persze vitatkozva. Ki-ki hajtogatja a magáét, nem engedve a 21-ből, de ez így van jól! Ezek vagyunk mi ketten!
Elbúcsúztunk és hazafelé vettem az irányt a barátnőmmel, Irmával, aki hazakísért egészségügyi sétát téve.Amikor beértem a szobába, első dolgom volt a könyvet átolvasni. Ekkor láttam a dedikálást, és hálás mosoly jelent meg az arcomon. Ez áll a könyv első lapján: Radmilának – köszönettel a közreműködésért – Rudi.
Le kell írnom, ezzel tartozom Neked, Rudi, a köszönet nem engem illet, hanem Téged, aki megajándékozol bennünket kincset érő alkotásaiddal. Hogy eljuthassanak verseid mások kezébe is és gyönyörködhessenek benne, ezért minden elismerésem Péter Róbertnak, aki lehetővé tette a könyv megjelenését. A verseskötet címe:
STÁDIUM anno MM versek
A könyvben megjelent legszebb verseket már ismertem. Ezek: Csak szabadon, Jó reggelt XXI. SZÁZAD, Halottak napján, őszi hangok és Szépunokák álma.A verseskötet versei a polgárháború borzalmait átélő költő lelkivilágát türközik vissza. Verseskötetének címe is erre utal: anno MM (2000). Saját érzéseinkre ismerhetünk benne. Emlékszem, benzinért álltunk sorba, és hallottuk az ágyúdörgést. Sápadtan figyeltünk. Féltünk, és ezt Rudi így fogalmazta meg:Ágyútűztől mozog az ég és a föld, összeérnek a dörrenések fákon rezeg a levél, torokba szorul a szívverés. Távolodik vagy közelít a vész?”
Ebben a pár sorban benne van tény, borzalom, félelem és rettegés a jövőt illetően. Szebben, egyszerűbben, reálisabban, mégis sejtetőbben, költőiesebben szóban lefesteni, érzékeltetni nehezen lehetne. Mindazt, ami benne, bennünk és mindenkiben, aki háborúellenes, akkor dúlt; érzelmek förgetege volt az. Most mégis a Halottak napján című verséről írnék többet.
Kezdeném azzal, hogy a vers hangulata azt adja vissza, amit minden ember érez Halottak napján a temetőben, valami mély megható- dottságot, lelki kapcsolatot az elhunyt ősökkel, szeretteinkkel, akiknek a sírjánál a gyertyaláng világít. A vers első négy sora ecseteli a temetőben égő gyertálángok fényét, és a felcsengő ellentéttel kiemeli az ember jelentéktelenségét a „mindent kitöltő túlvilággal” szemben. Az ötödik sort felsorolással, egyben fokozással indítja el a költő, amely az újabb gondolatsor kezdete. Ez tulajdonképpen az első költői kép második része. Benne az emberi gyarlóság tükröződik, hiszen a néma keresztek előtt állók önmaguk üdvözülését keresik imáikban.
A harmadik költői képnek nyomatékot ad a „halottak napján” kezdet, amely a vers első sorát erősíti meg, ugyanis a „Halottakért” szó az első költői kép kezdete. Nem véletlen. Ezen a napon élők és holtak lélekben találkoznak, s e gondolatot ezzel a költői kifejezéssel érzékelteti Vígh Rudolf: „ég és föld összeér”. Emlékek hada lepi el a sírnál álló „semmiségeket”, vagyis az embereket, akik emlékeikkel a „sötét világba” zuhannak.
A negyedik költői kép első sorát a rákövetkező három sor színezése, hasonlata igazi lírai hangulattal telíti meg. Mint fénysugár villan ki a nyomasztó hangulatból, bár itt sem engedi elfeledtetni: porszemnyit érő a létünk a világmindenség Tejútján, amikor azt mondja „parányi pontként” imbolygunk valahol.
Az ötödik költői képben a költő a háborúban áldozatul esettekért kiált a mennybe. Milliókról szól, akik a földteke bármely pontján eshettek áldozatul. Sem hely, sem idő, csak áldozatok, akik „millió és millió gyertyán/Lebegve várnak örök türelemmel”.Nem vádol, nem átkoz, nem sír a költő, mégis a magas égig zeng a hangja: rengeteg értelmetlen halált követel a háború. A holtak „nem kérnek számon semmit”, de nekünk azt sugallja a költő, akkor is, ha nem mondja ki (ez a szép benne): béke kellene, parányi életünket ne a háborúval keserítsük meg.
A hatodik költői kép lehangoló, reménytelen hangnemben íródott. Ez egyben a befejező három sora a versnek. Az élők emlékeikben életre keltik a holtakat, de az élők magukban hordják a halált, mit „gyertyányi időre” megértenek és elfogadnak.Amint látjuk a vers nyomasztó hangulatát a költői jelzők adják meg: imbolygó apró, jelentéktelen, nehéz, piciny, néma ragaszkodó, sötét, parányi, meggyalázott ártatlan, örök.
Az első és az utolsó költői kép közrefogja a verset, ahol az elsőben megadatik a kegyelet a halottakért, az utolsóval pedig azt üzeni a költő: mindannyiunknak egyszer majd valaki megadja a gyertyalánggal a kegyeletet.
Ezzel a verssel Vígh Rudolf bizonyítja, mi mindent ki lehet fejezni az elmúlással.Végezetül nem tehetem meg, hogy ne mondjam el azt is, hogy a kötetben megjelent versekhez nem illik a Dunakeszi fülemüle című vers.
Ennek szerintem nem itt a helye. Van a költőnek kéziratban egy Levelek című ciklusa. Ennek a versnek ott lenne a helye. Itt kirí a sorból, de lehet, hogy megvan a miértje, amiért ide került, de én azt nem tudhatom. Lehet, hogy ezt elhallgathattam volna, de az igazi barát nem csak dicsér. Ettől eltekintve mindenkinek melegen ajánlom Vígh Rudolf verseinek olvasását, mert értékesek, költőiek, sejtelmesek, mégis valóságosak a borzalmak világából.
Kedves olvasóim, ha elolvassátok a verseskötetet, és nem értetek velem egyet „Nyugodtan fogjatok szavamon” (V.R.: Csak szabadon)
Radmila Markovic
Halottak napján
Halottakért gyertyaláng a kegyelet,
Imbolygó apró melegség és fény,
Amit jelentéktelen, élő ember adhat
A mindent kitöltő túlvilágnak,
Szemnek, szívnek, agynak, tudatnak.
Nehéz imák után önmagáért.
Mert a piciny, égő semmiség
A néma keresztek előtt állók
Kanócba kapaszkodó üdvözülése.
Halottak napján ég és föld összeér,
Temetőkben ég s lobog az emlék,
Semmi különbség a lángok között,
Élőkkel, holtakkal együtt borul
Észrevétlen, sötét világra.
E napon mindenki csak gyertyaláng,
Parányi pont imbolygása valahol,
S emlékezést, virágot hint a kéz,
Ahogy a Tejútról Mők mélyébe néz.
Halottak napján mindig hazajönnek
Eltűntek és holttá nyilvánítottak,
Meggyalázott ártatlan áldozatok,
De nem kérnek már számon semmit,
Csak millió és millió gyertyán
Lebegve várnak örök türelemmel.
Halottak napján mindenki egyforma:
A holtak élők – az élők holtak
Hantok között gyertyányi időre.
Vígh Rudolf