Figyelem!
A következő bejegyzés a Szó-Beszéd nyomtatott kiadásából származik, így annak tartalma esetlegesen elavultnak tekinthető. A Digitális Archiválási projektünk során végrehajtjuk a fellelhető összes Szó-Beszéd kiadás digitalizálását és közreadását további felhasználás céljából. A alábbi cikk nyomtatásban a Szó-Beszéd 1995. augusztusi számában jelent meg.
Mekkora különbség van a két szó között! Pedig egyik a másikból adódik. A tábor szó láttán, hallatán, ezen a tájon rémület markolja torkon az embert, mert a kegyetlen valóság már megérlelte csontjaiban a félelmet, kór bénítja az agyát, melynek csíráját az emlékezés szülte, de az is lehet, hogy a génjeivel örökölte, azoktól az elődöktől, akikkel a lappangó sejtelmekről sohasem volt alkalma beszélni, hiszen életükben vagy nem érték meg, hogy egymással lehessenek, vagy a félelem is félelmet szült, s a hallgatásban öröklődött.
Gyűjtőtábor, menekülttábor, haláltábor… Önkénytelenül ezek a képek villannak agyában, ha a tábor szót olvassa, s képtelen színekbe varázsolni a szó jobb értelmezését, mert a csontokba kövesedett rémület nem engedi. Meg a mélyre vésett emlékek.
E sorok írója, meg még sok egykori koravén bácskai gyerek 1941-ben ijedt szemmel látta a szerb önkéntes telepesek, a dobrovoljácok elterelését, aztán 1944-ben a svábok táborba zárását, az utóbbi években a magyar- országi befogadó táborokban a földijeinket láthattuk, most meg a krajinai menekültek ütött-kopott menetoszlopait nézzük, ugyanolyan ijedt tekintettel. Ezek a képek megbénítanak, s a csontokban fészkeld félelem rémületté válik, a mélyre vésődött emlékek is feltörnek és érthetetlen dolgok teszik még bizonytalanabbá az embert.
Dédapám, a kishegyesi parasztember, Szőke György, 1917-ben, amikor megjött a hír, hogy a negyedik fia is elesett az első világháborúban, tanyája előtt felakasztotta magát. Szüleim frigye – mint akkoriban számtalan esetben -, furcsa találkozás volt: egyikük sem látta soha az édesapját. Egyik nagyapám sem tért vissza „valamilyen” frontról. Se sírjuk, se múltjuk! Hát ilyen kövületeket hordoznak a génjeink.
Ki a felelős azért, hogy a tábor szót csak rossz értelmében fogjuk fel? Pedig a realitás nem ez. Lapunk e számában is feltűnően sok helyen találkozunk szép példával. Firkatábor, diáktábor, nevelőtábor… Értjük is: így üdültetik itthon a gyerekeket, mert nyaraltatásukra nincs mód. Hadd örüljenek egy kicsit az életnek, ha már azt állítják, hogy az a szép! Ne legyenek búskomor kisöregek! Beszéljenek másról is, nem csak arról, hogy „nincs”, meg hogy „nem lehet”!…
Rendben van, táborozzanak. Elég, ha a szülök gondterheltek: nem lehet megélni, mert terményeikért nem fizetnek, hogy kényszerszabadságon vannak, hogy munkanélküliek. Gondterheltek, búskomorak, de hallgatnak, szinte némák, mert ők tudják, hogy nem ez a legrosszabb sors, hanem az a bizonyos „tábor”. Oda ne kerüljünk soha!
A gyerekek csak táborozzanak itthon. Szokják egymást meg a természetet. Jaj, csak ne a földönfutást !…
Vigh Rudolf
