Szerbián belül fejlett, régiós viszonylatban elmaradottnak számít a Vajdaság. Az 55 milliárd dolláros szerb GDP mintegy 27 százalékát termelik Vajdaságban. Valójában teljesen pontos adatokhoz nehéz hozzájutni, a statisztikák ugyanis országos szinten készülnek. De sok esetben vajdasági cégek székhelye pl. Belgrádban van, így az általuk termelt javak ott kerülnek nyilvántartásba. A főváros a legerősebb ipari körzet, a GDP mintegy 40 százaléka ott keletkezik. Šumadija és Nyugat-Szerbia 19, Dél- és Kelet-Szerbia 14 százalékos részaránnyal szerepel a statisztikákban.
Vajdaság tehát jelenleg Szerbia egyik legerősebb régiója gazdasági tekintetben, ez viszont elsősorban a többi régió elmaradottságából következik. Viszonylagos fejlettsége az évszázados gazdasági hagyományoknak is köszönhető, amelyeket az elmúlt száz év restriktív politikája sem tudott teljesen lerombolni. Másrészt sokban köszönhető a kivételesen jó termőföldnek, ami nyersanyagbázist jelent a feldolgozóipar számára. Vajdaság gazdaságában vezető szerepet játszanak a mikro- és kisvállalkozások, de jelentős külföldi tőkebefektetésekre is sor került az elmúlt évtizedben. A vajdasági magyarság élettere és gazdasági tevékenysége mélyen integrálódott a szerbiai gazdaság egészébe. A gazdasági tevékenység bármilyen szintű horizontális vagy vertikális típusú regionális önszerveződésének hiánya tapasztalható, ami egyben lehetőségeket rejt magában.
Amíg Szerbián belül viszonylag fejlett régiónak számít, Vajdaság a Kárpát-medence egyik legszegényebb régiója. Az egy főre jutó GDP nem éri el a magyarországi értéknek a felét sem. Más Kárpát-medencei régiókkal összehasonlítva egyedül a Kárpátalja szegényebb a Vajdaságnál. A Szerbiában élő vajdasági magyarok közül sokan, miután felvették a magyar állampolgárságot, élve az új, EU-s állampolgárság adta lehetőségekkel Szerbián kívül, Magyarországon vagy Nyugat-Európában vállaltak munkát. Vajdaság népességének nagyjából 13 százalékát teszik ki az ott élő magyarok.
Az ezredfordulót követően Szerbia gazdasága nagyon lassan ugyan, de kezdett talpra állni. A vajdasági magyar vállalkozók ma már anyaországi forrásokhoz is hozzáférhetnek, ami korábban elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor jelentős a munkaerő elvándorlása a térségből. A vajdasági magyar fiatalok Magyarországra irányuló tanulási célú migrációja is jelentős.
Trianon utáni gazdasági traumák
A trianoni békeszerződést követően az újonnan alakult délszláv állam a korábban a Monarchiához tartozó területek terhére próbálta fejleszteni az elmaradottabb részek gazdaságát. A földbirtokok kisajátítása és felaprózása, a súlyos adóterhek mind az ottani lakosság terheit képezték.
Földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a mai Vajdaság területe gyakran birodalmi játszmák tárgyát képezte. Jelentősége az utóbbi években ismét egyre jobban felértékelődött, hiszen három oldalról határos uniós tagállammal. Az uniós csatlakozási folyamatban Szerbia első számú stratégiai partnerként tekint Magyarországra, ezáltal a vajdasági magyarság szintén jelentős szerepet tölt be. A trianoni békeszerződést követően Vajdaságot elcsatolták Magyarországtól és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (SzHSz Királyság) egyik tartományává vált. Erősen mezőgazdasági jellege ellenére – gazdasági fejlettség tekintetében – közvetlenül Szlovéniát követte. Vajdaságban virágzott az ipar, a kereskedelem és a kézművesség. Viszonylagos fejlettségét statisztikákkal is alá lehet támasztani. Míg a teljes SzHSz Királyság területén 5 807 lakosra jutott egy vállalkozás, Szlovéniában ez a szám 2 073 volt, Vajdaságban pedig 3 147. A tartomány gazdasága Trianon után hanyatlásnak indult. Egyrészt a sikertelen agrárreform, másrészt a nagyfokú betelepítések következtében. Az agrárreform és a kolonizáció végrehajtása az új hatalom első intézkedései között szerepeltek.
A nagyobb földbirtokok felaprózásával és szétosztásával gyengítették a gazdaságilag erős családokat, de csökkent a termelékenység. Az intézkedések a községeket, alapítványokat és az egyházat is sújtották. A kisbirtokok létrehozása nem tette lehetővé a versenyképes mezőgazdasági réteg megjelenését. Vajdaság hátrányosan megkülönböztetett helyzetét mutatja, hogy az ország különböző területein eltérő adókulcsokat alkalmaztak. Négyszer nagyobb volt az 1920-as években, Vajdaságban az egy főre jutó adóegység az országos átlagnál. Az ország fejletetlenebb részeiben mindössze 5-6 adófajta volt érvényben, a Vajdaságban 22 adófajta létezett 1925-ben. 1934-től bevezették az ötezernél nagyobb lélekszámú településeken a házadót. Ez elsősorban Vajdaságot és a mai Horvátország egyes területeit érintette. A gyenge szerb gazdaság nem vonzotta a befektetőket, komoly tőkehiánnyal küszködött az ország. Szerbiában, abban az időben a bányakincseket, kőszenet, tőzeget és kőolajat még nem hasznosították, nem bányászták. A földművelés, az állattenyésztés, a fakitermelés és a vízi közlekedés volt viszonylagosan fejlett. A kivitel zömét a nyersanyag képezte.
Szerbia azonban – Vajdaság hozzácsatolásával – még ilyen körülmények között is jelentős gazdasági lendületet kapott. A „fejlett észak” (Szlovénia, Horvátország, Vajdaság) polgárai úgy vélték, a „fejletlen dél” (Szerbia, Montenegró, Macedónia) kizsákmányolja a fejlettebb régiókat.
A 20. század tapasztalatai azonban nem csak a magyarságnak, de az egész térség népei számára tanulságul szolgálhatnak arra, hogy az együttműködés elmaradása tragédiák sorát hozza magával. Az együttműködés kedvező hatásai viszont hatványozottan képesek hozzájárulni a gazdasági felemelkedéshez, mely az egész térség felemelkedését hozhatja gazdasági, azzal együtt pedig történelmi‑kulturális értelemben is. A regionális tényezők sorában várhatóan előtérbe kerül majd a „hídszerep”, a határon átívelő régiók kohéziójának erősítése.
A második világháborút követő időszak
Vajdaságban a második világháború után is vezető ágazat maradt a mezőgazdaság. A vajdasági társadalmi termék 40 százaléka származott a mezőgazdaságból és az élelmiszeriparból, ugyanakkor a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1951 és 1981 között 20 százalékra csökkent a korábbi 70 százalékról. Vajdaság gazdasága egy újabb nagy átalakuláson esett át 1944 és 1948 között: az iparvállalatokat és a bankokat államosították, átalakultak a tulajdonviszonyok. Az állam 1965-től a fejlett régiókat társadalmi termékük 2 százalékának befizetésére kötelezte a fejletlen területeket támogató országos alapba. Vajdaságban csupán az ötvenes éveket követően alapítottak új ipari létesítményeket, megváltoztatva ezzel a lakosság társadalmi struktúráját. Az iparosítás következményeként ugyanis a lakosság faluról városra történő migrációja felgyorsult, a falvakban többnyire csak az öregek maradtak. A 70-es évekre Vajdaság iparában a tőke átlagos szervi összetétele már alacsonyabb volt a jugoszláv átlagnál. A beruházások ugyanis nem a GDP megtermelésével azonos arányban történtek. Ennek nyomán Vajdaság gazdasági fejlődése lassulni kezdett, újratermelő képessége és munkatermelékenysége pedig viszonylagosan csökkent. Ugyanakkor a különutas titói politika és az akkori szocialista államokhoz képest több piaci elemet tartalmazó gazdasági rendszer magasabb életszínvonalat tudott biztosítani a lakosságnak, mint a vasfüggönyön belül élőké volt abban az időben. A 20. század 70-es és 80-as éveiben a vajdasági magyarok átlagos életszínvonala meghaladta az anyaországban élőkét, de ez nem hatott olyan irányban, hogy felgyorsította volna az asszimilációt.
Egészen 1991-ig az életszínvonal Jugoszláviában magasabb volt, mint más szocialista országokban. A még mindig többnyire állami tulajdonban lévő vállalatok technikai felszereltsége elérte a közepesen fejlett országok színvonalát. Az ezt követő háborús időszakban azonban minden merőben megváltoztatott. A felbomló délszláv állam helyén alakult kis államalakulatokban jelentősen romlottak a gazdasági körülmények, kivétel talán Szlovénia volt csupán. Az 1999-es koszovói válság hatására pedig újabb nagy recesszió következett. A NATO bombázást követően, 2000-ben Szerbiában volt a legalacsonyabb az egy főre jutó nemzeti jövedelem Európa szintjén, éves szinten mindössze 1 160 dollárt tett ki. Ma ez az érték meghaladja a 7900 dollárt.
