Németh István 1930-ban született, amire 1999-ben így emlékezett vissza: „világra jövetelem, Kishegyesen következett be, egy közép-bácskai – akkor még színmagyar – faluban, egy méhész-napszámos házában, aki ugyan azt a házat nem mondhatta a magáénak, mert csak bérelte. Innen van, hogy még ma is a szegényekhez húz a szívem.” Szerelmes vallomásalcímű családtörténetében, a Házioltárban is így vall: „Szegények voltunk tehát, nincstelenek; még fejünk felett a fedél se volt a miénk. És egy barázda földünk sem a széles hegyesi határban.”
1943–44-ben a verbászi főgimnázium diákja, majd 1944–1946-ban a kishegyesi és topolyai algimnáziumban tanult. Azaz előbb a háborús időszak magyar iskolájába, majd az átmenet alatt már egy új rendszerben; a tanítás/tanulás tehát aligha volt zökkenőmentes.
1946–1949 között a Szabadkai Építészeti Technikumba járt, de nem fejezte be. A katonaság után, 1954–55-ben Kishegyesen tisztviselőként dolgozott. 1955-től 10 évig az Ifjúság Szava munkatársa, majd 1965–1989 között Újvidéken, a Magyar Szó riportere volt. 1989-ben nyugalomba vonult.
Kishegyesről házasságkötése után, 25 évesen került vagy menekült Újvidékre, amiről utóbb ő maga számolt be: „A katonaság után kerültem vissza szülőfalumba, Kishegyesre, és hivatalnokként dolgoztam. Ott ’Korpakirálynak’ neveztek, hiszen én írtam ki a korpát a falu termelői számára. Ekkor kerestek fel a Magyar Szóból, hogy nem írnék-e az Ifjúság Szava számára, amely a Képes Ifjúság elődje volt. Én akkor elfogadtam ezt az ajánlatot, részben azért, mert ugye, rendszeresen írtam, másrészt pedig azért, mert az egyik, akkoriban megjelent írásom miatt az életemre is törtek. Történetesen azért, mert a főhőst a saját nevén neveztem, ő pedig magára ismert. Aztán pedig kissé alkoholgőzös állapotában felkeresett, és bicskával fenyegetőzött, ha pedig nincs ott az egyik kollégám, akkor talán belém is meríti.”
A falusi mélyszegénységből származó Németh István újságíróként szinte egész életében a Magyar Szó napilapnál dolgozott, ám nem vált szerkesztővé. Íróként elsősorban gyermekkönyveivel – novelláskötetekkel, regényekkel – vált ismertté és elismertté. Életútja nem bővelkedik fordulatokban, miután Újvidékre került, nyugdíjaztatásáig ugyanott dolgozott, de később is, a 2010-es évek elejéig, amíg ereje tellett, rendszeresen publikált a lapban. Az egyik, ha nem az újság legnépszerűbb újságírója volt. Németh képletesen tehát mindvégig az íróasztalnál maradt, – pontosabban nem, mert folyamatosan a terepet járta –, és újságíró-írói karrierjén kívül másról nem beszélhetünk. A kor szóhasználatával élve nem angazsálta magát, pártvonalon sem, nem voltak társadalmi-politikai funkciói. Hatása, de nem kevésbé problémaérzékenysége miatt azonban kiemelkedik a korabeli véleményformálók közül, mivel vasárnapi írásai akár az itt élő felnőtt lakosság felének is a kezébe juthattak. Újságíróként a hetvenes évektől a kilenvenes évekig akár a szakma egyik ottani doyenjének is mondhatjuk, aki vagy ötven éven át heti egy-két írást publikált a vajdasági magyar emberekről. Sosem írt általában, szereplői mindig hús-vér emberek névvel és a helységet megnevezve, leszámítva lírai hangvételű, nosztalgikus tárcáit.
Németh István gyerekirodalma egyébként szerepelt a vajdasági magyar olvasókönyvekben, könyvei még kötelező olvasmányok is voltak, és rendszeresen lépett fel irodalmi rendezvényeken az iskolákban.
Irodalmi karrierje gyorsan beindult. 24 évesen jelenik meg első novelláskötete, majd a Híd-díjat Sebestyén c. gyerekregényéért kapta meg 1972-ben, amit még kétszer megkapott.
1972, 1985, 1996: Híd-díj
(1974, 1976): Neven-díj
(1976, 2000): Szirmai Károly-díj
1986: Szenteleky Kornél-díj. A vajdasági magyar irodalmi életben legjelentősebbnek számító Szenteleky Kornél-díjat, ami egyfajta életműdíj, 56 éves korában, 1986-ban kapta meg
1989: Üzenet-díj
Kishegyes Októberi Díja
2001: Pro Literatura díj leghíresebb gyereknovellás-kötetéért, a Lepkeláncért. Magyarországon ezért 2001-ben a Pro Literatura-díjat kapott Sebestyén c. gyerekregényéért kapta meg 1972-ben, amit még kétszer nyer el 1985-ben és 1996-ban.
2006: Magyar Életfa Díj,
Magyar Életfa-díj (2006)
Aranytoll (2007) 2009: MUOSZ Aranytoll-díj, Napleány-díj,
Mlado pokolenje-díj
Svetozar Marković-díj
Magyar Szó plakett
A Testvériség-Egység Ezüstkoszorús Érdemrendje
2012: Táncsics Mihály-díj.
Tagja a Magyar Írószövetségnek.
2009: Kishegyes Díszpolgára
Számunkra, kishegyesiek számára a legizgalmasabb Németh István életművében szeretett családjához, szülőfalujához és annak embereihez való kötődése.
Erről Bori Imre az 1996-ban megjelent Házioltár című kötete kapcsán A jugoszláviai magyar irodalom története művében a következőket írja …családja tagjairól írott „szerelmes krónikája”, a vajdasági magyar széppróza kétségtelenül immár klasszikus alkotása. A vajdasági magyar nagyregény lehetősége mozdul ebben az öt szövegben, mintha egy családregény öt nagy fejezetét olvasnánk. Bennük van vajdasági világunk három emberöltőnyi története olyan bensőséges emberi közelségből szemlélve, amilyen közelségből a regényíró talán nem is tudná szemlélni. Ehhez a szeretetnek olyan izzása, a megrendült léleknek pedig olyan érzelmi telítettsége szükséges, amely inkább a vallomástevő sajátja, semmint a regényíróé. Olyan író vall ezekben a szövegekben, aki a társadalomrajzot a maga műfajának tudja, ilyen módon az első személyű közlés nem álbeszédet, hanem igaz vallomást hordozhat, mert az író megmártózott a líra varázsvizében is. Ahogyan Németh István ír családja öt heroikus tagjáról, olyan módon csak a szeretet engedi beszélni az írót, aki nem leplezi sem vonzódását, sem meghatódottságát, s ennek megfelelő nyíltsággal és gyöngédséggel szól róluk, a kishegyesi egykori „tündérkert” lakóiról.
Szerbhorváth György
2019. szeptember 30-án távozott el az élők sorából. Nyugodjon békében!
(kép forrása: moly.hu)
