Főoldal Tollforgatók Apró, világos foltok

Apró, világos foltok

írta: Szó-Beszéd Adminisztrátor
0 hozzászólás 53 megtekintés

Fényképeket nézegetünk mind gyakrabban, ahogy lassan elkopik nagyanyánk faliórájának minden fogaskereke. Agyunkban szinte szikráznak pesti egyetemista éveink első téli szünidejének, katonai szolgálati időnk lejártának pillanatai, amelyek mind januárra-februárra esnek.

A vonat — felhőket eregetve az ég felé — berobog a faluba, és ha régi szokás szerint senki sem hányta el a járdáról a havat, végigbukdácsolunk a kocsiút fagyos göröngyein mindenkori otthonunk felé. Gyorsan szemünkbe tűnik: itt egy szán elhaladt már, nyomában nem ér térdig a hó. Fenséges jóérzésünkben nem vesszük észre a központ emeletes kockaházait, a két nagy üzlet fényreklámos épületét, az iskola modern tornatermét és a csorba nyárfasort a hibátlan tegnapinak a helyén… Az ablakokban díszlő fenyőfák varázsa még hat. A gyertya pislákolásával legyőzi a mát, lenyűgöz, és kegyetlenül visszaránt a fekete, szikár nagyapák és nagyanyák világába. Látványuk elérzékenyülésre bír bennünket, valami megfoghatatlan hűségre kötelez: mégis, mi innen jöttünk, innen indultunk el! Télen csizmában meg bricsesz nadrágban jártunk, mint a szüleink – hazafelé menet az iskolából, a főutcán elhaladva, úgy tartottuk táskánkat, hogy eltakarja a nadrág buggyos részét, ne csúfoljanak bennünket miatta a „belfalvi” gyerekek — , nyáron pedig álmaink tengeri vakációja helyett teheneket őriztünk a dombhajlatokban, bár iskolai dolgozatainkban csodálatos kirándulásokról számoltunk be…

A nagy sötét házak, lám, felismertek: kemény szigorral néztek le rád. Önkéntelenül behúzod a nyakad, szinte meghajolsz előttük – ismét vétettél  az illemek ellen! Komor falaik között másképp kell köszönni, fogni süteményt, poharat. A meggybefőtt magjával végképp nem tudsz mit kezdeni, ráfogod, hogy egyáltalán nem szereted a csonthéjas gyümölcsöket, csak az almát és körtét… Azt is hoznak. Faggatnak a tanítóról, a kisfiuk előmeneteléről, arról, hogy mi akarsz lenni. Éber szemek kísérik minden mozdulatodat, szavadat. Népies kifejezéseidet rejtetten megmosolyogják.

Ezekbe bemenni valóságos kínszenvedés, lelki gyötrelem. Bosszúból reggelenként, iskolába menet, megnyomogatjuk hát kapujuk mellett a csengő gombját, aztán táskánkban összerázva tintát, festéket, könyveket, füzeteket és szilvalekváros kenyeret, nagy csörtetéssel továbbrohanunk.

Bűneinket, alvégi, bölőfalvi, pacsirtatelepi, szőlősori és vajhegyi gyerekek bűneit, külön lajstromba szedte a tanító, nap-nap után hozzájuk írt valamit, ahogy apáink cechjéhez az újabb pohár bor árát a sarki kocsmáros. Mindig akadt valaki, aki elárulta félrelépéseinket. A tanító, lévén maga is falusi származású, eltelhetett már a szegénységgel; nem vállalta velünk a közösséget, a hivatalnok szülők felé kacsingatott, év végi könyvjutalmakat nem nekünk, hanem a csemetéiknek adott. Nem találta a velünk való törődést jó befektetésnek.

Kiszabadulva az iskolából, megint csak vétkeztünk. Esetlen csizmánkkal belegázoltunk a kásás hólatyakba, leszöktünk csukát meg csíkot fogni az olvadó jegű folyóra, parittyával fácánt lőni a füzesbe.

Nagyapó diákjai voltunk mi. Rajta kívül más komoly pedagógiai hatást ránk nem gyakorolt. Nem hittünk a tanítónak, mert éreztük, hogy nem kedvel bennünket. Miért mondana hát akkor nekünk igazat?! Minél távolabb kerültünk az iskolától, a falu főutcájától, annál inkább megjavult a közérzetünk. Az pedig otthon már igen pompás lehetett, mert valamennyien kilométerekre laktunk a „köponti”-tól, kint, a falu legszélén, a hegy tetején. (Azóta tudtam meg egy orvos barátomtól, hogy ott sokkal egészségesebb a környezet, mint az egykori láp helyén, a völgyben.)

A település szíve mégis a völgyben dobogott – ott pompázott a minden felújítása előtt porig égő községháza, a gyönyörű templom, a patinás parókia, a kopottan is impozáns iskola, a gesztenyefákkal körülvett egészségház és szülőotthon, a gyerekkacajtól visszhangzó fürdő, a zsibongó piac, a szerelem titkait rejtegető park és a harmonikaszótól hangos sok-sok kocsma. A domboldalakra és a hegytetőre kerültek a legapróbb házak – kubikosok, béresek, munkások, földtelen földművesek otthonai, nádtetővel vagy szürke cseréppel, kicsiny vasrácsos ablakocskával, vagy anélkül…

Bennük, ott a nincstelenséget a még nagyobb nincstelenségtől védő vasrácsok mögött álmodtak sok évtized óta minden újév előtt bőséget és sok boldogságot hiszékeny nagyanyók és nagyapók. Vajon a minden este bereteszelt kapuk és bezárt ajtók ezeket az álmokat óvták?

Mágikus erejű ünnepi szokásokban, jóslásokban és imákban kértek évről évre jó egészséget és bő termést a zsellérek ivadékai. Számukra a felemelkedés szinte egyetlen módja volt: jól férjhez adni a lányokat, kiházasítani a legényeket. Luca napján tizenhárom cédulára tizenhárom legény nevét írták fel a lányok, aztán karácsonyig mindennap kemencébe dobtak egy-egy cédulát. Az utolsót keblükbe rejtve elvitték az éjféli misére, onnan hazajövet pedig dobogó szívvel leolvasták róla jövendőbelijük nevét. Általában minden évben másikét.

A kifordított bundás pásztorok játékában magunk is részt vettünk még. Nagyapó-faragta kis betlehemünkkel jártuk a faluszéli házakat. Ha beengedtek bennünket, nagy verselésbe kezdtünk, egymást túlharsogva keltegettük a süket öreg pásztort, aki „műsorunk” szerint sehogyan sem akarja tudomásul venni az újszülött kisded megjövetelét. Sikeres szereplésünkért kolbászt, diót, mogyorót kaptunk, amit rendszerint már a kapuban megkóstoltunk.

Az évek múlásával el-elmaradoztak a kántálások. Ma már elvétve sem találkozunk velük. Eltűntek a nagyapókkal együtt.

Egészében átváltozott a falu, alig lehet ráismerni. A disznótorok megritkultak, nem járnak „tanyázni” a kucsmás-subás szomszédok. A lányok nem égetnek forró izgalommal cédulákat a gáztűzhelyen, és az anyák nem hisznek csodálatos újévi varázslatokban, amikor középiskolába, egyetemre küldik gyermekeiket. Azokat a jövendőbeli tanítókat, tanárokat, jogászokat, mérnököket, orvosokat, akik közül néhányan talán nem fordítanak majd hátat a falunk, ahol mindig többször köszöntek távozónak, mint érkezőnek.

Feljutva a hegytetőre, az utazótáskát átcserélem kezemben. A szomszéd jön lovas kocsival, int, hogy lépjek fel. Onnan tartok aztán szemlét a házsorokon: mindenfelé televízió-antennák ágaskodnak a pöfékelő kémények mellett. Gyermekkorom fehérre meszelt, nádfedeles házacskái közül csak elvétve ismerek fel egyet-egyet. Apró, világos foltok. Inkább az ég felhőihez, mint az utcához tartozónak látom őket.

 

Csordás Mihály

Az illusztráció Kun János grafikája (Békésszentandrás)

0 hozzászólás
0

Még ez is érdekelheti

Mondja el véleményét