Nézem, nézegetem anyám viruló kertjét és megállapítom magamban: csak itthon igazán tavasz a tavasz. Orromban érzem illatát a fűnek, sarjadó herelevélnek, párolgó rögnek… És a Kálvária hegyről fürkésző tekintettel simogatom a csöndes kis szegény falu kopott-vedlő házait. Sorsára hagyottan maradt most kicsit… Vajon milyen veszélyek fenyegetik még?
A messzi távolból jön a telefonhívás, s az idős nagynéni vékony hangja akad bele a múló időbe: mi is van felénk most, vajon hideg vagy meleg, nappal vagy éjszaka? Eltévelyeg az ember, ha távoli tájakra, sőt világrészekre vándorol. És lám, ott is hiányát érzi a kishegyesi zöldellő kertnek — a százesztendős óriási görbe körtefával — , a márciusi, áprilisi és májusi esőknek meg szivárványnak, a sok rokonnak és ismerősnek…
Elveszítjük sorra a legjobb gyermekkori barátainkat: ki meghalt, mert fogadásból megivott egy liter konyakot, ki más országba költözött, ki visszavonhatatlanul megváltozott… Vigaszul mondhatom a falubeli írónak, aki mindig minden tárcájában hazafelé igyekezett, és most végleg haza is ért szülőfaluja temetőjében, hogy itt helyben sem őrizhetünk meg magunk körül mindenkit és mindent. A távolságok nem csupán kilométerekben mérhetők, hanem sokszor bizony a becsület megnevezhetetlen mértékegységében. Akinek megvan hozzá a kellőképpen érzékeny „műszere”, csak az képes érzékelni közelséget és távolságot.
Valahogy majdcsak beleékelődünk az idő repedéseibe, hogy az újabb és újabb tavaszok itt találjanak majd bennünket! Bemondja a rádió, mutatja a televízió: két erő tobzódik az asszonyok énekében és a lányok-fiúk táncában, az örök ifjúságé és az eltéphetetlen gyökerű hagyományoké.
Jól mutatnak ott a bácskai tavaszban a tarka szoknyák. Kedves kis bácskertesi palóc figurák ficánkolnak a zene ritmusára. Közöttük, lám, a mindig mosolygós Marásek Gáspár is, aki egyszer Pécsre vitt magával valami népzenei hármas találkozóra: svédek, helybeliek és Gazsi palócai ismerkedtek egymással. Ekkor láttam meg ott azt, amit csak ebben a különös párhuzamban lehetett észrevenni: mennyivel eredetibbek és igazabbak a mi bácskertesi népi értékeink a svédekéinél, kik szintén nagyon kedvesek és megnyerők voltak, csak meseszerű, tarka szépségüknek semmi köze nem volt az ősi hagyományokhoz.
A tavasz pedig közeledik lassan a kertek felől. Megáll majd a Kálvária temető messze fehérlő köveinél, elidőzik kicsit, talán köszönti is szeretett írónkat, Németh Istvánt, s dalra fakasztja az orgonabokrok feketerigóit. Ha lelket gyönyörködtető szemlélődésünkben kezünkkel rátámaszkodunk egy keresztre, melegét már benne érezzük.
Csordás Mihály
