Figyelem!
A következő bejegyzés a Szó-Beszéd nyomtatott kiadásából származik, így annak tartalma esetlegesen elavultnak tekinthető. A Digitális Archiválási projektünk során végrehajtjuk a fellelhető összes Szó-Beszéd kiadás digitalizálását és közreadását további felhasználás céljából. A alábbi cikk nyomtatásban a Szó-Beszéd 2007. novemberi számában jelent meg.
Öt évvel ezelőtt, 2002. október 17-én alakult meg hivatalosan bejegyzett civil szervezetként a kishegyesi Női Fórum. A kezdetben csak néhány alapító tagból álló lelkes kis társaság ma már meghatározó szerepet tölt be a helybeli közösség életében. Lehetőségeikhez mérten sokat tettek az elmúlt fél évtized alatt, elsősorban a hátrányos helyzetű családok és gyermekek felzárkóztatását illetően. Zsidai Erzsébettel, a Női Fórum elnök asszonyával beszélgettünk az évforduló alkalmából.
– 2002 októberében az egyik nőtársam vetette fel, hogy segíteni kellene a hátrányos helyzetű családoknak, hogy az anyaországi oktatási és nevelési támogatáshoz ők is hozzájuthassanak. Amikor boncolgatni kezdtünk egyéb kérdéseket is, megállapítottuk, hogy a faluban nem létezik egy olyan szervezet, mely szervezetten és célzottan foglalkozna a család, a gyermekek, a nők és a hátrányos helyzetűek problémainak a feltárásával és azok esetleges megoldásával.
A megalakulás után azonnal ruhagyűjtést szerveztünk, majd Mikulás-csomagokat készítettünk a hátrányos helyzetűek részére, és a magányos, idős személyeket is felkerestük. Folyamatosan bővült a tagságunk, a kezdeti 15 fős csapat ma már több mint félszázas létszámra duzzadt. Megelégedéssel tapasztalhatom, hogy sok nőtársam találta meg az önmegvalósítás valamilyen formáját a szervezeten belül.
Hiányolom, hogy az oktatásban és az egészségügyben dolgozók nem csatlakoztak még nagyobb számban hozzánk, pozitív viszont, hogy a meglévő tagság körében nagy lelkesedés tapasztalható. Úgy is mondhatnám, talán ez a jobbik eset, hiszen a szakértelmet, a szaktudást lehet kölcsönözni, azaz segítségül hívni, a lelkesedés viszont már megvan. Jó a csapatmunka, kiegészítjük egymást. Vannak, akik a pályázatíráshoz értenek, mások kézimunkázni, esetleg főzni tudnak jól.
Kitűnő kapcsolatokat ápolunk a helyben működő más civil szervezetekkel és egyesületekkel, de az önkormányzati és az állami szervekkel is. Elismerik és megbecsülik a munkánkat. Nagy gond, hogy egyelőre az egyesületnek nincs otthona, épülete, ahol dolgozhatnánk, összejöveteleinket megtarthatnánk, és a dolgainkat raktározhatnánk. A rendelkezésünkre bocsátottak egy, a piactéren lévő épületet, ami azonban alapos felújításra szorulna. Most azon ügyködünk, hogy pályázati és egyéb eszközök segítségével megoldjuk a felújítás kérdését. Reményeink szerint már a tavasszal elkezdődhetnek a munkálatok.
Kishegyesen viszonylag nagyszámú roma nemzetiségű lakos él, kirekesztetten, a társadalom perifériájára sodródva. A felnőttek és gyerekek egyaránt szinte reménytelen helyzetbe kerültek. Rendezvényeket szerveztünk, hogy megpróbáljuk őket kimozdítani a roma telep körülményei közül, valamint, hogy ismerkedjenek, barátkozzanak a lakosság más rétegeivel is.
A sorsunk amellett, hogy együtt kell élnünk, olyan szempontból is összefonódik, hogy mi magyarok is kisebbség vagyunk ebben az országban, ők pedig helyben számítanak kisebbségnek, ahol mi vagyunk a többség. Ezért gondoljuk úgy, hogy nekünk kell jelképesen megtenni az első kéznyújtást feléjük. Jó lenne jobban megismerni egymás mentalitását és kultúráját. Ez nem megy zökkenő mentesen, de a kezdeti nehézségek után bízok abban, hogy egyre többet tehetünk majd.
A napokban a vadász egyesülettel karöltve egy kis játszóteret létesítettünk a roma telep közelében. A hintákat és a mászókákat máris használják a roma gyerekek, tervezünk fásítani is azon a részen – mondta végül beszélgetőtársunk.
Tóth Péter
