Volt egy titkos társaságunk. Laci alakította ötödikben, és olyan titkos volt, hogy eleinte azt sem tudhattam, hogy ki mindenki tagja kettőnkön kívül a titkos gyülekezetnek. Laci azt mondta a titkossághoz az is hozzátartozik, hogy kívüle senki mást ne ismerjek. Azt mondta a többieknek sem mondta meg hányan vagyunk, és mekkora a tagság. Ez nyomós ok volt, és valóban titokzatossá tette az egészet.
Titkos írásunk is volt, ezt is Laci dolgozta ki és mi, gondolom, mindannyian azt hittük, hogy egy ilyen írást senki sem tud megfejteni. A betűket ugyanis számokkal helyettesítettük, ami esetleg bonyolultnak is tűnhetett egy kívülálló számára, de mégis az az igazság, hogy a számok pontosan követték az ábécét, vagyis az “a” volt az egyes, az “á” a kettes. Más szóval egy kezdő betűfejtő is könnyen megfejtette volna a rejtjeleket. De mivel az osztályban nem kellett tartani egyetlen betűfejtőtől sem, maradt a szilárd hitünk a titkosság bizonyosságáról.
Én egyébként nagyon hittem Laci zsenialitásában és biztos voltam benne, hogy ezzel még a rendőrség sem tudna mit kezdeni, és hogy korábban ilyen pazar ötletre senki sem jutott. Végül aztán mégsem sokat leveleztünk, csak a legelején írt néhány nagyon összehajtogatott levelet Laci, lehet csak azért, hogy leellenőrizze, meg tudom-e fejteni a közölteket. De az is lehet, hogy utóbb már maga is unta, úgy írjon levelet, hogy ott áll a keze mellett a betű – szám kódrendszer.
Később ugyanis már csak szóban értekeztünk a szünetekben, vagy hittan után (mivel a hittanra járás is egy kicsit tanárok ellen való volt, meg hatóság elleni is, és a tiltott és a titkos valahogy rokon dolognak tűnt) és így beszéltük meg a dolgokat.
A titkos társaság természetesen nem létezhetett szupertitkos terv nélkül. A miénk az volt, hogy a katonaság után (Laci azt mondta, hogy egyszerre fogjuk letölteni, és ebből én nagyon bölcsen azt a következtetést vontam le, hogy a többiek is ötödikesek) Splitben fogunk gyülekezni. Ott elkötünk egy megfelelő kisebb hajót (állítólag a legjobb lett volna egy őrnaszád, amely elég erős az óceánhoz is, gyors és nem túl nagy, vagyis nem lenne túl nagy falat az üzemanyag ellátás sem) és nekivágunk a Földközi-tengernek, majd a Gibraltári-szoros után az Atlanti óceánnak. A végső cél pedig Brazília, az Amazonason keresztül a Mato Grosso.
Abban az időben titokzatos és ismeretlen terület volt (helyenként még ma is), amelyet több helyen a térkép is valóban fehér folttal jelölt. Azt mondta Laci, hogy ott annyi az arany, hogy harminc éves korunkig mindannyian milliomosok leszünk. Nekünk tíz – tizenegy éveseknek a harminc év akkor valami elérhetetlen, ködbe vesző jövőnek tűnt. Útba ejtettük volna Dakart, Laci szerint ott már biztosan nem üldöztek volna bennünket, mert a kritikus pontnak nekünk a Gibraltár tűnt , ha ott elfognak, biztosan visszatoloncolnak.
Dakarban már (úgy hittük) nem keresnek bennünket és fel lehetett volna tölteni a tartalékokat. Dakar , Laci szerint , egyébként is akkora kikötőváros volt, hogy még akkor sem találtak volna meg bennünket, ha történetesen tudták volna, hogy kit kell keresni. A brazil parti őrségről szó sem esett, csak annyit tudtunk, az angliai vonatrablás hírét hallva, hogy Brazília nem szolgáltatja ki a többi országnak még a bűnözőket sem. Ezt mi nagyon biztatónak véltük, mert azt azért tudtuk, hogy egy elkötött őrnaszádért jó néhány esztendő járt volna.
A másik megálló a Szent Péter és Pál sziklák az Atlanti óceán közepén. Erről annyi értesülésünk volt, hogy lakatlan, de meg lehet pihenni. Utána pedig már csak Brazília következett volna, az Amazonas végeláthatatlan torkolata, ahol úgy gondoltuk nem lesz gond feljutni valamelyik folyón Mato Grossoba. A térképen a Tocantins és az Araguaia folyókat szemeltük ki, de később foglalkoztunk a Xingu folyó lehetőségével is, mert az viszont egészen Mato Grosso szívébe vitt volna bennünket. A gond csak az volt, hogy néhány zuhatagon és vízesésen kellett volna átvinni a járművet, ami sok gondot okozott volna nekünk. (Nyilván bele sem gondoltunk, hogy egy őrnaszádot aligha lehetett volna zsilip nélkül átemelni a vízesésen.
Amikor sokkal később láttam az emlékezetes filmet Klaus Kinski főszereplésével, amelyben egy félőrült milliomos átemeli a hegyen túlra hajóját Brazíliában, hogy bebizonyítsa az Amazonas két mellékfolyójának közelségét a felső folyáson, magunkra gondoltam és a titkos tervünkre. Jókora őrület kellett ahhoz is! A mi tervünkhöz nemkülönben!) Minden földrajz óra előtt ezeket a lehetőségeket latolgattuk, amikor a többiek azt hitték mi a tananyagot ellenőrizzük a térképen, valójában titkos terveinket szövögettünk és a titkos útvonalakat fontolgattunk. Biztosak voltunk abban, hogy a terv szinte tökéletes és legfeljebb csak néhány mellékes részletről kell majd a jövőben beszélgetnünk. Nekem például többször is eszembe jutott, hogy honnan szerzünk pénzt az élelmiszerkészletekre meg üzemanyagra, de sohasem vetettem fel nehogy Laci emiatt majd rám ossza ki ezt a feladatot.
Egyik napon azonban Laci kellő titokzatossággal – látszott rajta, hogy a kétségbeesés határán áll, és én is megrettentem – közölte velem, hogy a társaság “felfüggeszti” tevékenységét. A mai nap is megesküdnék rá, hogy ezekkel a szavakkal közölte velem a tényállást, és én a halálos ítéletet várva elfehéredve álltam és vártam a további közlendőket. Az ilyen kemény hivatalos közlés egyszerűen leterített. Az történt, hogy Béla állítólag fecsegett a titkos társaságunkról és ennek egyértelmű következménye csak az lehetett, hogy felfüggesztjük a munkát (mintha lett volna!).
Egy titkos társaság ugyanis nem lehet titkos, ha tagjain kívül mások is tudnak róla. Unszolásomra Laci később mégis elmondta, hogy rajta, rajtam és Bélán kívül még Jani és Bandi tartozott a társaságba. Gondoltam, hogy egy idő után majd csak feloldódik a felfüggesztési idő, de Laci egy szót sem szólt a folytatásról, s idővel beláttam, hogy Béla “árulásával” tönkre tette minden tervünket, és nyilván más célok után kell nézni. Laci egyszer, amikor még nagyban tervezgettünk azt mondta, gondoljam meg Tarján atya ajánlatát, mert tudta hogy engem is kiszemelt kispapnak (meg őt is meg őt is csak ő kerek perec elutasította) mert jó lenne az úton egy pap, aki esetleg meg is gyóntatja és áldoztatja a többit, mert sosem lehet tudni…
Hát ennyire részletesek voltunk a tervekben. Később valóban szemináriumba kerültem, de ennek már semmi köze nem volt a titkos társasághoz és annak szupertitkos tervéhez. Évekkel később is alakítottunk egy társaságot, de ez már nem volt titkos, sokkal inkább komolytalan. Úgy neveztük, hogy Magyar Királyi Kangárda és a Pokolban gyülekező asztaltársaságunkra vonatkozott. Nem volt hosszú életű, talán másfél – két évig találkozgatott a csapat, később sokan elköltöztek, mások megnősültek, és a tagság így lassan elkopott. Legtöbbet Bandival találkoztunk, még akkor is amikor már Rumán szolgált, de amikor Šabacra került már sokkal kevesebbszer járt haza, és már nem ücsörögtünk annyit a ventilátor alatti asztalnál.
