Főoldal Tollforgatók Bácskai életképek az időtlenségből

Bácskai életképek az időtlenségből

írta: Szó-Beszéd Adminisztrátor
0 hozzászólás 93 megtekintés

Találkozunk szomszédunkkal a falu kis, kopott, ajtó, ablak nélküli vasútállomásán, s az ott megálló két „leglassúbb” vonat egyikére várva elpanaszolja, hogy a saját üzletecskéje elől lopták el jól megőrzött Audiját, s habár a rendőrség megtalálta a tettest, az autó már valahol a tizedik tulajdonosnál fut egészben vagy darabjaiban…

Összefutunk aztán egy lakodalomban vagy temetésen vállalattulajdonos ismerősünkkel is, s hallgatjuk panaszát: itthon mindenét eladta, Pesten házat vásárolt és iskolába íratta gyermekét, ám csak a bizonyos polgári életszínvonalnak a megtartásáért, amelyet felesége megkövetel tőle, kora hajnaltól késő estig gürcölnie kell. Meg aztán otthon maradtak idősödő, betegeskedő szülei, akiket legalább kéthetente meg kell látogatnia, orvosságot vinnie nekik. A letelepedési engedélyt is csak többszöri fellebbezés, sok-sok utánajárás árán kapta meg családjának, mielőtt aztán minden magyar ember megkaphatta egy másik kormánytól… Már úgy volt, hogy hurcolkodnia kell visszafelé. “Képzeljük el — mondta — , hogy negyvennyolc éves korában már átesett egy szélütésen.” De legalább nem kellett attól rettegnie, hogy behívót kap a balkáni testvérnépek céltalan, őrült háborújába.

Igen, sehol sem volt könnyű akkoriban, és nem könnyű manapság sem! Nyugdíjasaink havonta kétszer állnak sorba kicsiny járandóságukért, s növelésének nagy ígérgetése után annyival kapnak többet minden évben, hogy két doboz cigarettát vehetnek rajta, vagy unokáiknak egy tábla csokoládét. A köztársaság elnöke személyesen ígérte meg nekik, hogy utólag egy összegben megkapják az államtól a fél évtizeden át jogtalanul visszatartott részt. Ám csak köszönetet kaptak tőle, mintha önszántukból mondtak volna le róla. Mégis legalább a saját otthonukban élnek, és nem küszködnek a honvággyal. Éldegélnek örök szükségben, megszokva már, hogy ma cukor nincs, holnap cigaretta… Töltik napjaikat csendesen, és várják a szebb időket. Igaz, manapság meg hívatlan ázsiai meg afrikai bevándorlók lepik el falvaikat, azoktól rettegnek. Meg minden harmadik házban már “menekültek” laknak.

Letargiánkból mégis felébreszt bennünket egy-egy televíziós hír, kép vagy postai küldemény. Mint például az az ausztráliai képeslap, amelyet ha szétnyitunk, muzsikálásba kezd. Ez a zene pillanatok alatt porrá tiporja ébredező önbizalmunkat.

Valahol egy messzi-messzi békés világban arra fektetnek hangsúlyt ráérős perceikben a pihent agyú papírgyártók és tömött pénztárcájú üzletemberek, hogy efféle kellemes meglepetést okozó szamárságokkal kedveskedjenek az embereknek, akik úgy istenigazából kipihenik magukat az ünnepeikben, nem akkor dolgoznak a legtöbbet napszámban tehetősebb gazdáknál vagy a maguk kertjében.

Ahogy kezünkbe vesszük a csilingelő hangokat magából kibocsátó, a szokásosnál nagyobb formátumú virágos képeslapot, valamiféle jóindulatú irigység ébred bennünk, s azon kezdünk gondolkozni, vajon e táj kisembere miért nem élhet úgy, mint ausztráliai vagy kanadai barátai-rokonai, ismerősei, akik nagy léleknyugalommal hangversenyre, színházba vagy éppen baráti találkozókra járnak önfeledten mostanság is, s lám, a pénzükből ilyen kedves kis butaságokra is futja, mint ez a muzsikáló kartonszeletke.

Félreértés ne essék: nem versengeni szeretnénk nagyvonalúságban és pénzszórásban azokkal, akiknek mindig is jobban állt a szénájuk! Dehogy! Eszünkbe sem jut. Amikor a csodálatosnak lefestett „Nyugaton” jártunk, s eleget ámuldoztunk degeszre tömött, vakítóan fényes üzleteiben, akkor is siettünk haza a magunk kicsiny otthonába, szeretteinkhez és barátainkhoz, hogy igazán itt engedjünk fel ebben a poros kis bácskai faluban, ahova még az innen elszármazottak Ausztráliában vagy Németországban született gyermekei és unokái is életük végéig hazajönnek: a szülőföldünkön.

Csordás Mihály

0 hozzászólás
0

Még ez is érdekelheti

Mondja el véleményét