Megjelent: Albanegra Kiadó, ANYA IRODALMI ANTOLÓGIA 2014.
Kálmán bácsi szépen fogadott bennünket.Beinvitált a szobába, és elővett három hegedűt. Játszott mind a hármon, és játszás után megmondta, mennyi a hegedű ára.Figyelmesen hallgattam mindhármat, és kiválasztottam az egyiket, amelyiknek gyönyörű volt a hangja. Persze az volt a legdrágább.Valamennyit sikerült lealkudni, és így lett hegedűm.Megmondta az ember mikor, hány órától tartja a hegedű órákat. Legyek pontos, mert ő nem vár senkire sem.
A hegedűnek nem volt tokja, ezért az anyám varrt neki a formához megfelelő tokot. Szerencsém, hogy tudott varrni, na megvolt varrógépünk is, így már az első órára a fogójánál tartva vittem magammal a hegedűt.Azt sem tudtam, melyik húrnak mi a neve, hogyan kell tartani a hegedűt, milyen alapállásban kell játszani. Persze nem úgy ment az, mint ahogyan azt Pistike elképzelte. Volt ott gyakorlás rengeteg idehaza is, mire megtaláltam az ujjaim helyét a húron, hogyne olyan hangokat adjon, mint ahogyan az anyám énekel. Nem adtam fel.
Gyakoroltam, gyakoroltam.Voltunk elég sokan, még cimbalmot is szerzett Kálmán bácsi, és végül is kialakult egy gyerekzenekar.Ma is azon mosolygok, hogy én is, de gondolom többen közülünk lemondtunk a nyári szandálról a hegedű miatt, és mezítlábasan jártunk az órákra, csak úgy csattogott a sok mezítláb a betonon verve a taktust.Eljutottunk mi még az újvidéki rádióba is,hiszen abban az időben ez nagy attrakciónak számított.Egy alkalommal az óra után, azt majd elfelejtetem mondani, hogy mindig több közönségünk volt, akik hallgattak bennünket.
Odajött hozzám egy fiatalember, aki felajánlotta, megveszi a hegedűmet, meg ráadásul kapok helyette egy másikat. Eljött hozzánk, az anyámnak is megtette az ajánlatot, aki rám bízta a döntést, de én hallani sem akartam arról, hogy a hegedűmtől megváljak.Mindaddig jártam hegedű órákra, amíg nem kerültem el Szabadkára a gimnáziumba. Magammal vittem a hegedűmet, és gyakoroltam rajta szabad időmben.Szerettem volna ott is tanulni tovább, de azért már fizetni kellett volna,amire sajnos nekünk nem volt pénzünk.Utolsó fellépésem a szülőértekezleten volt,amikor egy fiú és én játszottunk. Akkor láttam, mekkora különbség volt közöttünk, ő a zeneiskolában tanult a hegedűn játszani, én meg egy muzsikustól, de attól függetlenül, a hegedű még most is ott áll a szekrényemben, kiszáradva, amit még valamikor az 1800-as években készítettek.
Az maradt meg bennem, hogy volt egy cédula dátummal beleírva,amire pontosan nem emlékszem, és az: Amati Pestini. A cédula kitűnt belőle,mivel nem egy emberrel akartam felbecsültetni, és ma is sír a lelkem, mert ki hiszi el nekem azt, amit most leírtam. Mindegyik, aki megnézte, azt mondta, nem éri meg megjavíttatni, adjam el inkább. Hát nem adom el. Valahol közel áll a kétszáz évhez, és nekem még mindig kedves.
