Hűvös, füstben úszó kávézóban ócska dohányzóasztal. A gőzölgő kávé tükrében ketten; beszélgetünk. A ráismerés örömteli: végre, több dimenziós társalgás, cinkos összenézés. Szóba kerül a lassan eszét vesztő János, aki szellemi óriás is lehetne. Falun ragadt, így hozta a sorsa. Egy elhaló, csak elhagyható település. Valahol vidéken. Itt a kultúra, sőt a hétköznapi beszélgetések mélységének méréséhez elég a posvány felszínére pillantani, pár centivel alatta ott a süppedős iszap, ami beborít mindent.
Felüdülés, mikor végre valaki tud a véleménnyel ellenkezni. A „csak” helyett legalább egy érvet nyújt feléd. Ha pedig több témában jártas a beszélgető partner, újra érezni a láthatatlan ösvényt a talpunk alatt. Az eszmecsere órák múlva már egzotikus vidékre vezetnek . Mert a jó beszélgetésben feloldódva, végül rácsodálkozhatunk: hogyan is lyukadtunk ki ide?
Nehéz megélni, hogy némelyek mellé, akikkel fiatalon az izgalmas eszmefuttatások szederjes csecsén lógtunk, mára száraz dajkát kéne fogadni. Talán az is hiábavaló már. Mélység nélkül bámulnak ki koponyájukból, közben élet szimulátorral játszanak; arcukon az LCD túlszínezett fénye ragyog. Ám hol van már elméjük sokpoligonos ragyogása? Valahol az iszap alatt. Mélyen.
Budapesten barátaimmal és ismerőseimmel érdekfeszítő társalgások révén éleztük érveink élét. Társadalmi vagy politikai vitáink nyomán új rétegeket kapott a bennünk sóvárgó tudásvágy. A jó diskurzus végén magunk is többek leszünk, némi fényt hozva a köröttünk honoló sötétségbe, mely mostanában olyan mélynek és végtelennek tetszik.
Ebben a koromszín világban furcsa szörny karmolja belülről a TV képernyőjét. Kitörve belőle beeszi magát a nézők agyába. A kétkedés nélküli kérdés nélküliség, az ostobaság mindent elárasztó lázálmában, még vakon falhoz csapott kérdés embriókkal.
