A leg szembe-, vagyis inkább fülbe tűnőbb dolog a csend. Ez a mindet átható, már-már a faluk téli csendjéhez hasonló némaság. Most azonban, csak a jól ismert budapesti háttérzaj foszlott szét, a természet hangjai megmaradtak, hisz tavasz van. Kegyelmi állapot ez. A körúti villamosok jól ismert susogása fülsértőnek nyikorgássá erősödik.
A város kollektív gyászidőszaka zajlik. A közeli bevásárlóközpontban ugyan tömeg van, de tudatos ott levés, olyan szokványos, emberi jelenlét nincs. Némelyek a telefonjukkal babrálnak, más meg félrehúzódik, ha maszk nélkül mellé állsz a tejes pultnál, hogy már ötödik napja, reménytelenül kutass élesztő után a házi pizzához. A házi pizzához, ami végül kiábrándítóra sikerült. Nem ehetetlenre, csak éppen annyira pocsékra, hogy ne lehessen vele hencegni.
Délután már nem bírtam otthon. A konyhában mutatóssá terebélyesedett rendetlenség, a szobában seprű után síró porcicák, kinn pedig szikrázó napsütés. A Gellért-hez baktattam és élveztem a fájdalmat a lábikrámban, meg a combomban, ahogy hegymenetben szedtem a lépcsőfokokat. Kicsit jó is ez a turistamentesség; a karcos hangú spanyol bakfisok, meg az öblösen röhögő angol ficsúrok hiánya üdítő.
Visszafele, a Szabadság-hídtól a pesti oldalon sétáltam a Boráros irányába és ebben a világos sugárzásban nem tudtam megállni, hogy ne üljek le az egyik padra. Akkor jöttem rá, hogy nincs nálam a füles. Nem bántam. Jó volt ez a nyugodt, könnyed, már-már derült, délutáni csendesség. Mint valamikor, régen falun, a tavaszi vasárnap délutánokon.
