Főoldal TollforgatókAkira útja Parkolójegyek

Parkolójegyek

írta: Szabó Árpád
0 hozzászólás 75 megtekintés

Ha valamilyen hasonlatot kellene találni arra a tényre, hogy hogyan és milyen módon jönnek és mennek az emberek egymás kikopott kis életében, akkor talán valami olyasmit kellene írni, hogy az egész olyan, mint maga a forgalom…

Mikor fiatalok vagyunk és életünk legviharosabb időszakait éljük, akkor csúcsforgalom van, masszívan csúcsforgalom, dugókkal, defektekkel, kátyúkkal és minden a szettinghez tartozó eszközzel. Igen, a parkolók is ide tartoznak. A parkolók egy másik ember életében, legyen szó bármilyen kapcsolatról is, ideig-óráig részévé vállunk a másiknak.

A sodrásban kétségbeesetten keresünk parkolóhelyet magunknak, de vagy foglaltak, vagy túl drágák, vagy éppen sokat kell gyalogolni a úti célig. Nem is annyira egyszerű. Ha sikerült is megtalálni az ideálist, és végre letenni az átkozott járgányt, máris kezdődik az vesszőfutás Chronos-szal. Parkolójegyet kell szerezni, amelyen már tépkedjük is a megfelelő rovatokat. Kék zóna, csupán két óra, két hét, két hónap, két év / egy élet.

Ennyit parkolhatunk a jegypénztárnál hagyott bankóért, hogy aztán minden elvesztett perccel egyre kevesebbet és kevesebbet érjen a szélvédő mögé “jól látható” helyre biggyesztett cédula. És az élet nem olyan, hogy újra bemegyünk az üzletbe és vásárlunk egy újat. Nem sajnos az élet nem ilyen együgyű.

Amikor eljön az ideje, a parkolójegyek hangtalan csusszannak majd le a műszerfalról, érvényüket veszítve; ajtók csapódnak, kulcscsomó csörren, kézifék fáradtan nyikorog, majd felbőg a motor újra. Annak tekintetében, hogy nálunk, vagy mi parkolunk másnál látjuk a búcsú perceit. Van, hogy csak integetünk a távolodó autómobil után, vagy hogy mi ülünk a volánnál és nyomjuk padlóig a gázt, ügyelve, hogy ne kelljen belenézni a visszapillantó tükörbe.

A közös emlék csak az ülések között szemérmesen megbúvó parkolócédula, melyet csak később, sokkal később találnak meg.

0 hozzászólás
2

Még ez is érdekelheti