A Ne engedj el… Kazuo Ishiguro Nobel-díjas, japán származású, angol író lélekőrlő regénye, amely alternatív történelmi szálon alapuló disztópiában játszódik. Egy, az 1950-es években történt tudományos áttörésnek köszönhetően az orvosok képesek szervátültetés révén gyógyítani az addigi legtöbb betegséget, különös tekintettel pl. a rákra. A történet az angliai Hailsham különleges bentlakásos iskola diákjai köré összpontosul, azon belül is Kathy H. , a főhősnőnk szemén keresztül evezünk végig ezen a szívbemarkoló történeten.
A Ne engedj el… története
Kathy H. harmincas évei elején járó gondviselő. Az ő visszaemlékezései nyomán ismerjük meg a Ne engedj el… világát, vagyis annak egy jól izolált szegletét, a Hailsham iskolát. Itt cseperednek fel társaikkal szigorú nevelőik felügyelete alatt, akik különösen nagy gondot fordítanak egészségük megőrzésére. Itt köttetik életre szóló barátsága a kezdetben dühkitöréseiről közismert Tommy-val és az öntörvényű Ruth-al. Hármuk ingadozó és képlékeny kapcsolata képezi a történet gerincét.
Már az első fejezetben kirajzolódik a sztori disztópikus és tragikus jellege: az iskola Diákjai nem egyszerű gyerekek, hanem klónok. Életüknek pedig egyetlen célja, hogy fiatal felnőttkorukban donorként adják szerveiket a „normális” emberek számára, míg bele nem halnak az adományozásokba. A Hailsham nevelői igyekeznek mindent megtenni, hogy ezt a brutálist tényt tompítsák. Ám a titkok lassan-lassan felszínre kerülnek, ám ez mégsem hoz reveláció erejű megvilágosodást, csupán beletörődést. Így követjük végig szereplőink sorsát az emblematikus intézmény falain belül és kívül.
Azt rebesgették, a könyvtárunkból azért hiányzik néhány klasszikus – például a Sherlock Holmes-könyvek –, mert a főszereplőik sokat dohányoznak; ha láttuk, hogy egy illusztrált könyvből vagy képeslapokból kitéptek egy oldalt, mindjárt tudtuk: a képen valaki cigarettázott.
Kathy H.
A Ne engedj el… világa és témája (spoilerek)
Sajnos a belőle készült filmet előbb láttam, így már ismertem a főbb fordulópontokat. A könyv olvasása közben viszont folyamatosan köröztek fejemben a kérdések és így visszagondolva született pár elméletem a válaszok kapcsán.
Miért nem állnak ellen? Miért nem menekülnek?
Ez a két kínzó kérdés a regény végéig ott lógott a levegőben. Általában az elnyomottak lázadnak a sorsuk ellen, megpróbálnak kiszabadulni a rendszerből melybe belekényszerítik őket. A Ne engedj el… szereplői ehhez képest kitűnnek passzivitásukkal és beletörődésükkel. Talán egyedül Ruth-ban merül fel egy alternatív élet lehetősége is. Egyetlen pillanat volt is a könyvben, mikor a helyzetből való szabadulás vágya szimbolikusan megjelenik: mikor a partra vetett hajónál Ruth az égre néz és egy repülőgépet lát az égen.
Visszatérve a passzivitásra: ne feledjük, hogy ezek a gyerekek mióta az eszüket tudják egy olyan izolált rendszerben élnek, ahol számukra az egyedüli valóságot klón illetve donor mivoltuk jelenti. Az alapvető készségekkel együtt, mint a beszéd vagy járás a kezdetek kezdetétől mentálisan béklyózza meg őket saját koruk világrendje. Hogy ők ugyan különlegesek, de ennek köszönhetően semmilyen körülmény között nem élhetnek normális életet. Ez az úgynevezett mentális kondicionálás az ellenállás, hovatovább lázadás legelemibb szikráját is kioltja bennük.
Tanult tehetetlenség
A tanult tehetetlenség egy amerikai kutató nevéhez (Seligman) kötődik, aki állatokon végzett kondicionálási kísérletek során arra a felfedezésre jutott, hogy ha negatív ingerek érik az állatokat egy-egy probléma megoldása során, akkor bizonyos idő után már meg sem kísérlik megoldani azokat, habár a negatív inger nem áll fenn. A beletörődésen túl a Ne engedj el… hősei – ugyan átvitt értelemben – de ettől szenvednek. Úgy nőttek fel, hogy a külvilágot veszélyesnek látják és egyedül Hailsham nyújt védelmet számukra. Identitásuk alapköve az iskola, és saját sorsuk elkerülhetetlensége. Szükségtelen szögesdrótokkal, fegyveresekkel és katonákkal őriztetni őket, hisz az ő korlátuk a személyiségükbe van kódolva.
Csakhogy zord, könyörtelen világ ez. És láttam egy kislányt, amint lehunyt szemmel magához szorítja a régi, barátságos világot, amelyről a szíve mélyén tudja, hogy nem maradhat fenn, mégis kapaszkodik belé, és könyörög, hogy soha ne engedje el.
Marie-Claude
A Ne engedj el… társadalma
Hogy ennyire mélyre süllyedhetünk az iszamós disztópiába nem csak az adott intézmény és nevelők érdeme. Sőt, a történet vége felé kiderül, hogy a Hailsham célja éppen az emberség megőrzése volt a klónok felnevelése kapcsán, hogy a művészetek és kultúra által mélységet adjon rövid életüknek, miközben a többségi társadalom számára bizonyítani igyekeznek: a Diákok ugyanolyan emberi lények, mint azok, akik a szerveiket kapják.
A Ne engedj el… társadalmának, azon is belül orvostudományának tragédiája, hogy képtelen felelősséget vállalni saját teremtményeiért. Miss Emily a regény végén meg is fogalmazza a világuk, az orvostudomány és a klónok viszonyát:
Hogyan is kérhetnénk a világtól, amely már hozzászokott, hogy a rák gyógyítható, hogyan kérhetnénk egy ilyen világtól, hogy mondjon le a gyógyulásról, térjen vissza a keserves időkbe? Már nem volt visszaút.
Miss Emily
Talán a könyv végi nagy beszélgetésben derül ki a legmegrázóbb összefüggés Ishiguro társadalmáról: akkora előnyre tett szert az emberiség a klónokkal és a szervátültetéssekkel, hogy pár évtizeddel később már fel sem merülhetett a rendszer eltörlése. Miss Emily és Marie-Claud speciális intézménye, a Hailsham csupán árnyékot igyekezett vetni a társadalom etikátlanságára. Bukásuk az emberiesség egyetemes bukása.
Identitás keresés és interperszonális válság
Hogy a főszereplőink soha nem lázadtak fel a rendszer ellen, hogy soha nem kérdőjelezték meg hatalmát felettük a kondicionáláson kívül visszavezethető saját identitásuk keresésére is. A klónok csupán nyájszellemmel rendelkeztek, erre is tanították őket végig. Ők egy csoportként működnek és csak egymásra támaszkodhatnak. Kathy, Tommy és Ruth életében is saját identitásuk alapját az őket Hailshamhez kötő gyökerek adják. Ez saját valóságuk egyetlen ismert origója.
Hogy egyéniségüket megszilárdítsák olyan tárgyakkal igyekeznek körbevenni magukat, amelyek valamilyen módon személyes, csak hozzájuk köthetőek. Mint Kathy számára a magnókazettája, Tommy számára a meze, vagy Ruth számára a tolltartója.
Megható és szívbemarkoló látni, ahogy felnőve, átkerülve a Kunyhókba igyekeznek az énjük újabb rétegeit is felfedezni, de próbálkozásuk eredményeként egy furcsán torzított képet kapnak. Ez leginkább a szex és szerelem fogalmi lehatárolásán érhető tetten. Ahogy minden intimitás és érzelmi diszpozíció falsnak hat és számukra is nehezen értelmezhető.
A legvégső és legutolsó „énképzési” kísérlet pedig a „lehetségesek” , vagyis azon személyek felkutatása, akikről másolták őket. Úgy gondolják, hogy ha megtalálják és megfigyelik az eredetijüket, akkor azzal megértik saját identitásukat. Igen, ez egy erős ellentmondás, hisz pont a lehetségesektől való függetlenítés szolgálná egyediségük és énjük megszilárdítását, de a környezet, a veteránok szóbeszédei újabb korlátokat vonnak önnön logikájuk köré.
Véleményem szerint az őket kihasználó társadalom egyik szembeötlő disznósága, hogy a klónokat használják gondviselőknek is, akik a donorokat támogatják az adományozások során. A Ne engedj el… többségi társadalmi ezzel az aktussal végképp „mossa kezeit” és csak szüretelés marad meg számukra piszkos munkaként.
Mire hívja fel Ishiguro a figyelmet?
Számomra a regény legfőbb üzenetei között szerepel a felelősségvállalás kérdése a jelentős tudományos áttörésekkel kapcsolatban, hogy bármekkora is legyen a haszna ezeknek, soha nem szabad egyoldalúan állást foglalni az emberiesség rovására. Másrészt felhívja a figyelmet, hogy egy-egy „termék” kapcsán mennyire elidegenül egymástól a forrás és a végeredmény. A legújabb Chanel parfümét magára fúvó nő soha nem fog belegondolni, hogy vélhetően állatok tucatjai szenvedtek annak kifejlesztése során.
A Ne engedj el… másik fontos tézise a társadalom befolyásoló szerepével kapcsolatos. Az olyan diktatúrákban, mint Észak-Korea nagyon hasonlóan torzítja a vezetés a állampolgárok valóságképét. Egyéniségük és szerepük saját társadalmukban, ezáltal minden szenvedésük eltörpül az Ügy mellett, melyet szolgálni hivatottak. Az ilyen inhumánus rendszerek belülről szinte megdönthetetlenek, hisz azok tagjai nem ismernek más koordinátarendszert, melybe le tudnák helyezni magukat.
Kinek ajánlom
A Ne engedj el… a lassan, ráérősen bontja ki tragikus történetét, úgy hogy igazából abban nincsenek nagyjelenetek, így azoknak ajánlott, akik nem bánják, ha Ishiguro lassan növeli a nyomást az olvasó mellkasán kegyetlen disztópiája szereplőinek sorstörténetével.
Értékelés: 4 | 5
Szerző: Kazuo Ishiguro
Cím: Ne engedj el...
Cím(eredeti): Never let me go
Első kiadás: 2005.03.03.
Nyelv: magyar
Fordító: Kada Júlia
Műfaj: regény, angol irodalom, disztópia
Kiadó: Európa
Kiadás éve: 2016
ISBN: 978-963-405-511-2
Oldalszám: 301
Ár: 3290 Ft
A filmverzió hasonlóan lebilincselő és erős élmény:
