Főoldal TollforgatókKönyvajánló Bogáti Péter: Az utolsó ember (1982)

Bogáti Péter: Az utolsó ember (1982)

írta: Szabó Árpád
0 hozzászólás 609 megtekintés

Bogáti Péter 1982-es regényét az egyik könyvcserélőn sikerült begyűjteni, egyébként véletlenszerűen, a cím (és a hozzá kapcsolódó nosztalgia) okán: Az utolsó ember, avagy C. Robinson különös története. Sokáig hánykódott a könyv a polcomon; míg éjszakánként Lovecraft démonaival bújtam a paplan alá, s midőn befejeztem a második kötetet, igényét éreztem valamilyen könnyedebb és rövidebb történetnek.

A Bogáti Péter által felvázolt sztori mára sablonszámba megy, a filmes világban is sokat foglalkoztak vele. Az apokalipszist közvetlenül követő új világ víziója, mint a hullámzó tenger időről-időre partra sodor hasonló fikciókat és gondolatkísérleteket. Ilyen pl. a Legenda vagyok, vagy a Bogáti sztorijának első egyharmadával teljesen megegyező, viszonylag közismert The Quiet Earth (1985, Geoff Murphy).

Csekély bolygó a Föld a mindenségben. De bőre, amit szilárd kéregnek mondunk, még csekélyebb. S rajta a civilizáció csupán atomnyi hártya. Egy kevés törleszkedés a világűr porához és a hártyából semmi sem marad. (Bogáti Péter: Az utolsó ember)

A történet szerint C. Robinson (utalás Defoe hősére) egy kutatóintézetben dolgozik fizikusként, épp egy új, kerámia alapú sugárzáselnyelő anyagból készült védőfal tesztjeit készíti elő, mely még biztonságosabbá tehetné a jövő atomreaktorait. A tudós a védőfal mögött tartózkodva arra lesz figyelmes, hogy megszakadt a kapcsolat az asszisztensével, ugyanabban a pillanatban pedig minden sugárzásmérő műszer megvadul, hogy ugyanilyen hirtelenséggel el is némuljanak. A főhős miután elhagyja a termet, szembesül a hátborzongató tényekkel: ember és állat szőrén-szálán eltűnt egy látszólag megmagyarázhatatlan katasztrófa során és csupán egy marék por maradt utánuk.

Robinson hányattatásai meggyőzően és igen részletesen kidolgozottak, Bogáti Péter pedig a külső környezeti ingerektől mentes, múltba fagyott világból elindul a főhős belső vívódásaival kikövezett pszichébe. Az utolsó ember nyelvezete egyszerű, gyorsan és könnyen olvasható, hogy úgy mondjam „haladós”. Valamiért előítéletes vagyok a magyar sci-fi-vel, főleg ha az még a rendszerváltás előtt íródott, ezért szinte kerestem a logikai hibákat, a történet ellentmondásait, a tudomány által 1982 óta meghaladott nézetektől való eltéréseket, ám legnagyobb meglepetésemre Bogáti Péter az utolsó ember darabjait tökéletesen illesztette össze; még a mai ismeretek birtokában sincs önellentmondás benne. Ez bizony teljesítmény.

Személy szerint bizonyos részeit kicsit vontatottnak éreztem, ám ez betudható a regény korának és hogy én már az állandóan pörgő narratívára vagyok szocializálódva by álomgyár és internet. Míg a regény első harmada erősen kezd, érdekfeszítő felütéssel, hogy jól becsalogassa az olvasót a málnásba, addig a második harmad kicsit leül, a külső cselekmények értéke devalválódik, átkerülünk a főhős emlékeibe, párbeszédeibe a régi ismerősökkel és gazdagabbak lehetünk pár bizarr emlékkel. Az utolsó harmad ennek megfelelően egy delírium formájában csúcsosodik ki, mely igen elegáns megoldás a meghökkentő történetszál behozására, míg végül Bogáti egy érdekes, dupla lakattal igyekszik lezárni az utolsó ember által megnyitott történetet, így adva keretet a keretnek. Szép megoldás és nem túl elcsépelt, még ennyi évvel később sem.

Az alma, amit a kígyó megetetett velünk, az egocentrizmus volt. A tudás, amelyet a halhatatlanságért cserébe kaptunk, mindössze egy téveszme: azt hittük, miénk a világ. Nos, a világ emlékeztetett rá bennünket, hogy szó sincs róla, s mivel a halhatatlanságot már elkótyavetyéltük, benyújtotta a számlát. Ennyi az egész. (Bogáti Péter: Az utolsó ember)

A könyvben, mivel a történet jellegéből adódóan eleve kevés szereplővel operál a belső monológokon keresztül előbb utóbb eljutunk a nyolcvanas évek generációit foglalkoztató társadalmi problémákig, mikor is az emberi faj először szembesül saját létezésének hatásaival környezeti szinten, ugyanakkor retteg egy egész világ a hidegháború lehetőségétől. A filozófiai érvelések ugyan nem túl mélyek vagy részletesek, ám ahhoz mindenképp elegek, hogy még a ma olvasóját is elgondolkoztathassa az ember és saját bolygójának , az ember és saját társadalmának, kultúrájának viszonyáról.

Kinek ajánlom

Kimondottan olyan sci-fi rajongók számára lehet érdemes elolvasni, akik egyrészt kíváncsiak egy magyar szerző tollából szerzett, érdekes, kissé lassú sodrású műre, ahol elsősorban nem a tudomány és fantasztikum áll a középpontban. Az utolsó ember lapjain Bogáti Péter hitelesen idézi meg a társadalmi közegbe szocializálódott, az ember mint társas lény egyik legnagyobb félelmét: a totális, visszafordíthatatlan izolációt embertársaitól, mi több, a természet többi teremtményétől is.

Értékelés: 4 | 5

Szerző: Bogáti Péter
Cím: Az utolsó ember
Cím(erdeti): Az utolsó ember
Első kiadás: 1982.01.01.
Nyelv:magyar
Fordító:
Műfaj: sci-fi
Kiadó: Kossuth
Kiadás éve: 1982
ISBN: 963091994X
Oldalszám: 217
Ár: 590 Ft
0 hozzászólás
0

Még ez is érdekelheti

Mondja el véleményét