Főoldal TollforgatókAkira útja Olvass vagy pusztulj!

Olvass vagy pusztulj!

írta: Szabó Árpád
506 views

Az idei huszonhatodik elfogyasztott könyvnél járva felmerül a kérdés: miért is hanyagoltam régebben a mostanra ismét kedvenc időtöltésemmé váló olvasást? Úgy tűnik a krisztusi kor betöltése környékén fontossá válik a befelé figyelés. Ha úgy tetszik: meditálás a világ dolgain. Végig száguldottunk a húszas éveinken.

Közben meg nem győztük bizonygatni mindenkinek, hogy mennyire fontosak és megkerülhetetlenek is vagyunk. A belső világunk, főként a fantázia világa ekkor indult sorvadásnak: mert a társadalmi elfogadottságért gyorsan építjük magunkba a mintákat. A minták között pedig a könyvek szeretete, a történetben való elmerülés képessége nem feltétlenül szerepel.

Az első regény

Visszatekintve az olvasással sosem álltam hadilábon. Az első regényt – amit én választottam ki – kilenc évesen olvastam. A Vadon szava Buck-jában ráismertem a család kutyájára. Persze ő a német-juhász nemzettséghez tartozott, és nem húzott szánokat munkaidejében, hanem a házat őrizte. De hát éppen tél volt, szóval én voltam az író, ő meg a szánhúzókutyám, ennek ellentettjéről pedig nem igazán lehetett meggyőzni.

Ekkor ébredhettem rá, hogy a könyvélmény hosszabban képes tartani, mint egy film és sokkal nehezebben adható át másnak, a komplexsége okán. Sőt nem is igazán osztható meg, hisz a tört-fehér lapokon álló fekete betűket mindenkinek a saját képzelete gyúrja értelmezhető kalanddá, elragadó tájleírássá, vagy éppen hátborzongató történetté.

Gyenge lábakon

Paradox módon az általános iskolás időszak a legveszélyesebb az olvasási létélmény megszerzése és megőrzése tekintetében. A éppen elsajátított karaktersorozat dekódolási képességet teljesen hazavágták a sulinkban azzal, hogy nyolc évesen Exupéry-től a Kis Herceget erőltették. Sajnos az a pszeudo mese egy gyerek számára nemigen értelmezhető annak saját valójában.

És pont az értelem hiánya meg a kötelezettség jellege okán az olvasás aktusára furcsa gyanús árnyék vetül. Szerencsére (vagy nem szerencsére) egy álmos kis faluban felnőve, ahol nem volt mozi, de nagyon más szórakozási lehetőség sem, tinédzserként még mindig ott volt a könyvtár. Innen aztán sikerült kivennem pár Robin Cook és Stephen King regényt. Azokat bezzeg nem ajánlgatta filigrán alkatú magyar tanárnőnk, mégis micsoda izgalmakat tartogattak!

Az olvasás, mint közösségi élmény

Hogy az olvasás még inkább a részemmé vált az többek között két, nagyon kedves középiskolai osztálytársamnak meg a Gyűrűk Urának köszönhető. Amolyan régi gyerekkori beégésként még emlékeztem, hogy a óvodás koromban adta az egyik szerb adó a Ralph Bakshi által jegyzett, 1978-as Gyűrűk Ura filmet. A szüleimnek kb. Brí fogadói jelent végén esett le, hogy habár rajzfilm mégsem mese, így nem nézhettem tovább.

Aztán 2001-ben kiadták filmen a nagy sikerű Gyűrű Szövetségét. Ekkor kezdtük el barátaimmal hárman olvasni a regényt. Részemről kifejezetten nagy vállalkozás volt, hisz addig csak rövidebb ponyvákkal szórakoztattam magam és nem gigantikus történetekkel. Mindannyian beszereztünk a helyi könyvtárból egy-egy példányt és mivel kb. azonos tempóban olvastunk, ezért minden nap volt mit megbeszélni a szünetekben. Tulajdonképpen együtt olvastuk, mégis külön; közös volt az élmény, mégis egyéni. Másfél hónap alatt értünk a három kötetet végére. Hol egymást lelkesítettük ha Tolkien pár fejezet erejéig ráérősen kalandozott a táj bemutatásával, vagy próbáltuk kitalálni, hogy mi lesz Frodóékkal Mordorban.

Olvass vagy pusztulj!

Abban az évben kezdtem firkálgatni is, és mivel mindig elégedetlen voltam az írásaim minőségével rádöbbentem: több szóra, metaforára lesz szükségem, ezeket meg csak olvasva tudom majd megszerezni. A középiskolai magyartanárnőm viszont jó könyveket ajánlott (nem kötelező jelleggel – hisz egy mezőgazdasági iskola voltunk, nem gimnázium).

Kosztolányi Édes Annáját olvasva döbbentem rá, hogy a régebbi, magyar szerzők is tudnak feszültséget építeni meg pszichológiailag belemászni az olvasó fejébe. Legalább annyira, mint egy King, sőt talán jobban is, hisz a magyarul íródott történetek játszanak a nyelvvel, kihasználják teljes potenciálját; ettől a szöveg kevésbé lesz statikus, mint egy fordítás esetében.

Így szerettem bele az irodalomba és a könyvekbe, és lettem rendszeres olvasó. Aztán másfél éve leültem és amolyan könyves bakancslistát írtam. Minden ajánlott irodalmi mű, kötelező orosz nagyregény, meg kortársnak tekinthető magyar is szerepelnek rajta. Elkezdtem olvasni őket. Egyiket a másik után.

Kafka teljesen kifordított magamból: Lovecraft elérte, hogy megint lámpafénynél aludjak; Flaubert Bovaryné-je mélységesen felháborított (főhőstől így még sosem viszolyogtam); Szabó Magda mindig megnyugtat és biztosít anyanyelvem szépségéről; Dick és Asimov buzdít a világ újraértelmezésére; Woolf behúz a történeteibe…

A való világ pedig elsuhan mellettem minden nyűgével és bajával. Sokszor tényleg létkérdéssé fokozódik: olvass vagy pusztulj!

Még ez is érdekelheti