Főoldal TollforgatókAkira útja Tudás és nem tudás, meg a hosszú nyakú nő a keretek között

Tudás és nem tudás, meg a hosszú nyakú nő a keretek között

írta: Szabó Árpád
0 hozzászólás 73 megtekintés

Részletek egy életből. Melyek elvezettek a tudás bizonyosságához. A tapasztalat, vagy inkább annak vágya a kulisszák mögött, hogy bizonyosságot szerezzünk a világ valódi mivoltáról – a kíváncsiság által hajszolva. Az élet is megtaníthat az emberi törvényekre, melyeket feledni nem szabad; nem lehet.

Az első pont mindig jelentős és valahol mélyen elásva, a gyermekkorban kell keresni a pillanatot, mikor először megmutatkozott. Még mindig emlékszem arra a furcsa képre, melyet hét évesen az általános iskolába történő iratkozáskor láttam a folyosó később már szinte unásig ismert falán. Egy kortárs festő alkothatta és egy nőt ábrázolt profilból. Eme nőszemély szabálytalansága riasztott.

A nyaka már-már irreálisan hosszúnak hatott, mintha csak a modell genetikájának lenne valami köze a hattyúkhoz vagy a zsiráfokhoz. A tévképzet igen furcsává tette, főleg egy fantáziával jócskán megáldott gyerek szemszögéből tűnődve azt hittem a tudás, az okosság miatt nyúlhatott meg az a groteszk nyak a portrén és majd nyolcadikra nekünk is ilyen deformált testünk lesz a sok tanulástól. Máskor meg úgy filozofáltam róla, hogy ím ékes bizonyítéka a szörnyek létezésének ez a festmény is, hisz ember nem lehet ilyen szabálytalanul taszító jelenség, tehát nem ember.

Hogy akkor mi is lehetne annak képe évről évre változott bennem is, azzal arányosan ahogy fantáziám egyre komplexebb képeket kezdet kirakni akkori tudásom puzzle-jének darabkáiból. Ez azzal is összefüggésbe volt hozható, hogy én a Tüskevár és más kötelező olvasmányok helyett Daniken összeesküvés elméleteit és sci-fi regényeket olvasgattam a tanulásból lekanyarított szabadidőmben, melynek sem szüleim sem tanáraim nem igazán örültek felhőtlenül. Nem a más típusú tudásanyag eredete és tanulsága volt a probléma, hanem a megkövetelt tárgyak ignorálása. És ez is volt a válasz a későbbi eredményeim alakulására: erőszakkal nem voltam hajlandó semmilyen készséget elsajátítani.

Magyarból szegény Arany Walesi Bárdjait is négy iskolai órán keresztül, részletekben feleltette velem magyartanárnő nagynéném, akit a végletekig elszomorított a klasszikus irodalom iránt érzett túlzott ellenszenvem. Az utolsó próbálkozása hatására is, amikor a negyedik órán az elejétől szerette volna hallani az egészet – persze mindhiába, mert amit lefeleltem előzőleg ki is radíroztam magamból – szomorúan konstatálta, hogy unokaöccse az általa tanított tárgyból bizony nem jeleskedik. A nyelvtan iránt tanúsított érdektelenségem láttán pedig fanyalgott. Egyedül fogalmazásaim, ostoba kis történeteim menthettek meg a kárhozattól, ahogy a későbbiekben is oly sokszor, így egyértelműen kövezve ki számomra az utat, mely mára sorsom ösvényévé nőtte ki magát.

A kötelezettségekkel történő szembenállásom már igen korán megmutatkozott: óvodába kifejezetten szerettem járni, hisz találkozhattam a cimboráimmal, akik osztották őrült fantáziáim által kiötlött játékok iránti lelkesedésemet: így lett a mászókákból, bokor labirintusból űrhajó, várkastély vagy bármi egyéb. Ha pedig már semmi jobb nem jutott eszünkbe, akkor a lányok szoknyáját kezdtük emelgetni / ki nem csinált ilyen gyarlóságot, igaz? A kötetlenség és az enyhe büntetések imponáltak a még csak szárnyát próbálgató gyerekkori önmagamnak.

Ám első napom az általánosban, mikor megsejtettem a következő felbecsülhetetlen mennyiségű idő kötelezettségeit – hisz mit is érezhet egy hét éves gyerek, mikor eddig leélt éveinek számával megegyező időszakra köt frigyet az oktatási intézménnyel? – a kezdeti örömujjongás a beiskoláztatásom körül pillanatok alatt hervadt sopánkodássá, majd dagadt vad tiltakozássá.

-Nem akarok iskolába járni! – sírtam hazáig anyámnak, akinek minden jóindulatát össze kellett szednie, hogy ne pofozzon fel az utcán.

A felnőttek nem értik a gyereket, a számukra a beiskolázás csak egy újabb lépcsőfok a gyereknevelésben; főleg azokban a szegényes időkben, mikor két szülőm fizetése sem volt elég az egy havi uzsonnámra. Visszatekintve, illetlen voltam. Persze nem azért, mert elhanyagoltak, sőt, engem igyekeztek fegyelmezni is – csak hát mindig ugyanakkora erővel álltam ellent mindennek amit kényszernek éreztem, amekkora erővel azt megpróbálták rám erőltetni.

És ahogy akkor, azóta is csupán azt tanulom meg, amit meg is akarok tanulni, ellenkező esetben forradalom várható, egy egész tömlöcnyi, hosszú nyakú nő kiszabadítása érdekében.

Mert a keretek közül meg kell menteni őket is …

0 hozzászólás
2

Még ez is érdekelheti