Pár hete még nem sejtettük, hogy lesz ezelőtt és ez után. Mármint tudtuk, hogy a tegnapra ma, a mára pedig holnap jön. A vízválasztót nem sejtettük, hisz a mérföldkő sosem egyértelmű az adott pillanatban. Mindig csak utólag döbbenünk rá, hogy a történelem részei lettünk, valami magunknál hatalmasabb, kollektív egész részei. És ez nem jó érzés.
Vérfagyasztó belegondolni, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadást szinte élőben nézhettük végig. Akkor is fordult a világ, ugyanúgy, mikor a NATO bombázta az országomat, az országomat, amely egy idén épp százéves békeszerződéssel lett az én országom, úgy, hogy őseim ki sem léptek a házuk udvaráról.
Amit a közember ebből érzékel, az mindig az erőtlenség, tehetetlenség és a bizonytalanság által keltett kilátástalanság. Most is, a COVID-19 idején, legjobb lenne menekülni. És itt jön képbe az eszképizmus, a menekvés a hétköznapi hírözönből, a valóságnak nevezett narratívából. És most még bátorítanak is bennünket rá, most, hogy a fél világ kollektív vonul zárt ajtók mögé.
Mi lehetne ezekben az időkben alkalmasabb eszköz, mint a kultúra és a művészet? Amikor épp nem a világot kell megváltani, eljött az ideje a belső monológoknak. A művészeten lencséjén keresztül megérteni a bennünket körülvevő világot. Együtt elgyászolni, azt, ami a tegnappal eltűnt és felkészíteni a lelkünk az ismerten holnapra.
A napi egészségügyi sétától kellemesen ernyedt testtel napozom a Duna parton. Egy régi fényképen jár az eszem: újvidéki polgárok sütkéreznek ugyanígy napon, a Duna partján, a városi strandon. Ez egy bármilyen nyár lehetne, ám a kép emblematikus pontja egyértelműen keltezi azt: a háttérben egy, a folyóba bombázott híd. Az élet, ugyanakkor, soha nem állt meg, és már-már sztoikus nyugalommal és balkáni derűvel folytatódott akkor is. Most is. Ezután is.
