Fényes acélfelületeken csillan az éjjel-nappal égő neonfény. Illedelmesen lökdösődünk és helyezkedünk; záródik a maszatos üvegű liftajtó az egyik budapesti metróállomás peronszintjén.Éles csipogás tör elő a kezelőpanelről, majd kisvártatva felsír egy négyéves fajta kisfiú a hátam mögött. Hirtelen tölti be a pár négyzetméteres teret a hang, zokogása ordítássá terebélyesedik. Az anyja próbálja szóra bírni.
– Miért sírsz, mi van?
Levegőért kapkodva kiabál, csak pár szót lehet kivenni belőle, de rögtön érthető: igazságtalanság történt! Ajtó, gomb, a néni, miért ő nyomta meg, én akartam! És folytatódik a már-már hisztériába átcsapó bőgés. Igazi, infantilis jajveszékelés az első emberi tapasztalások küszöbén. Meg is sajnálom, hisz alig pár nyarat látott még az értelme, amely csak nemrég tanulta meg lefejteni az énjét az addig harmadik személyben leképezett gondolatokról. Arcul csapta a társadalom, melybe érkezett, a szülein kívüli világ, amelyben nem ő az elsődleges, amely hétköznapjaiban mindannyian név és arc nélkül létezünk, közlekedünk, a világ, melynek szabályszerűségeivel, mi felnőttek, többé-kevésbé tisztában vagyunk.
Az ő számára most hirtelen dadogni kezdett a saját valósága és nem érti, miért tolakszik be egy furcsa szagú asszony és veszi el a nap nagy pillanatának örömét, amikor ő nyomhatta volna meg a Gombot. Így, nagybetűvel. Bántották, bűntettet követtek el ellene, és ami a legszörnyűbb, hogy nem érti miért vette el tőle egy idegen a gombnyomás jogát.
Milyen bájos ez a kín, így felnőttként! – futott át az agyamon. És mennyit tartogat még az élet, különbet és különösebbet is ennél. Hányszor és hányszor fog még igazságtalanságokkal találkozni. Hány és hány csalódást, árulást, szenvedést rejt még az idő számára? Bizonyosan ugyanígy sír majd, mikor először adják másik gyereknek az ő kedvenc játékát az óvodában. Vagy másnak jobban sikerül a nyári élményeiről készült kép rajzórán, amiért meg is dicsérik, ellentétben vele.
Amikor először utasítja vissza az a szép, szőke hajú lány, akibe fülig belezúgott. A szülei által megtagadott, drága karácsonyi ajándék abban az évben keserűvé aszalja az addig mindig édes ünnepet. A bíró nem neki ítél a futballpályán, pedig neki van igaza.Amikor először veszti el az állását, mert létszámfelesleg van, vagy bezár a cég. És mit szól majd mikor nem kapja meg a hitelt, hogy végre saját lakásba költözhessenek a feleségével? Vagy, amikor kitör rajta valami szerzett vagy örökölt betegség, mely rányomja bélyegét a hétköznapokra?
Valamelyik híroldal számolt be róla nemrég: Victor Vescovo 10 kilométer mélyre, a Mariana-árok fenekére merült, hogy meghódítsa az ismeretlent. Az irdatlan mélységben, ahová emberi lény először merészkedett, egy háborítatlan világ panorámáját várták felsejleni. Ám a mélytengeri kutatók lesújtva látták, hogy fajtársaik már megelőzték őket: a tengerfenéken, sőt az ott élő lények testében is kimutathatók voltak a mikroműanyagok.
A világ összes óceánjában ott van ez a típusú szennyeződés, mely a hétköznapi, újra nem hasznosított műanyagjainkból kerülnek bele a folyókba és az tengereinkbe. Az állatok belegabalyodnak, megfulladnak, vagy a húsukba vájva okoz nekik kínokat. Ha pedig a műanyag végül el kezd szétesni alkotóelemeire, akkor mikroműanyagként elfogyasztják őket a tengeri élőlények.
A liftajtó nyílik, én pedig végtelen szomorúságot érzek: végtelen önhittségünk és nemtörődömségünk következménye, hogy egy megmérgezett világot hagyunk a következő nemzedékekre. Mindezt azért, mert a szűkös kis valóságunkban nehezen tudjuk összeegyeztetni a keddi piacnapon a krumplihoz adott zacskót a világ megmérgezésével és saját unokáink életének tönkretételével. Hisz úgyse ezen múlik – gondoljuk, pedig, de, ezen is múlik. Sőt, csak ezen múlik.
Különböző típusú műanyagok és az óceánban történő lebomlási idejük években kifejezve. Egy eldobható pelenkának 450 évre van szüksége a lebomláshoz, vagyis a régi tulajdonosa már régen elporladt mégis, még az ük-ükunokáinak életére is kihatással van.
