Kinyitom a szemem, a kurva Ikeás plasztik óra fülsértő visítására; egy újabb izolációban töltött nap dicső kezdetét jelzi. Kint már pitymallik, kimászom az ágyból, próbálok felöltözni a lakás galériáján görnyedve, megint beleverem a fejem búbját a plafonba ahogy kiegyenesedem. Egyszer biztos elharapom a nyelvem; aztán nyelv nélkül, hogy magyarázom el a kórházban, hogy elharaptam a nyelvem?
Lemászok az éjszaka elefántcsonttornyából, az álmok magasan imbolygó fészkéből. Majdnem megint legurulok a lépcsőn; túl tiszta, egy ideje az egész lakás gyanúsan tiszta. Pedig nem tudok takarítani, Isten az atyám, én úgy próbálom. Ehhez nőnek kell lenni. Vannak ilyen dolgok – mélázom, miközben a teszkós teafőzőt feldobom a gázrózsára -, hogy nemileg determináltan működnek csak bizonyos eszközök. Pl. a szerszámgépek, csak férfikézbe simulva zenélnek megfelelő minőségben. Különben is, el tudnád képzelni a szomszéd Irént, ahogy szombat reggel, hajnali hét tájékában, a virágos pongyoláját maga köré csavarva szikráztatja a sarokcsiszolót a közös lépcsőházban, miközben egy meggörbült Kossuth lóg ki a szája sarkából és átható, sanyarika pálinka szagot áraszt? Na ugye?
Pont így nem működnek azon nevetségesen egyszerű eszközök a férfikézben, mint a mágicsná krüpá, avagy a „varázslatos törlőrongy”. Felénk így hívták és bolondultak érte a háziasszonyok. Manapság mikroszálas törlő vagy mi. Nem szeretem, mert a finom bolyhai irritálóan beleakadnak a körmöm szélén elálló száraz bőr csücsökbe. Nem tudom jobban megfogalmazni, de aki férfi és ugyanilyen száraz a kezén a bőr (pedig én csak klimpírozok, nem mosok benzinben csapágyakat, mint megboldogult apám), az tudja miről beszélek. Női kézre tervezték. Nem is annyira a felület tisztítását szolgálja, hanem hogy megfelelően puha legyen a vékonyabb, érzékenyebb, hovatovább, érzéki bőrnek.
Érdekes, sosem gondoltam így a Dóra kezére, mármint, hogy érzéki lenne, miközben alámerül a pirospaprikás zsírszigetekkel tarkított mosogatóvízbe. Miről akartam írni? Mindegy is.
